Az idő természete

Van egy gondolat, amellyel újra és újra találkozom spirituális körökben, és mindig elgondolkodtat… Az idő nem lineáris, hanem ciklikus. Máskor még azzal is megtoldva, hogy az idő egyáltalán nem is létezik, csak mi, emberek találtuk ki. Minél többször hallottam ezt, annál inkább motoszkálni kezdett bennem egy kérdés: Biztosan így van? 

Mert való igaz, hogy a nappalt mindig az éjszaka követi, a Hold is mindig megtelik, ahogy a tavasz is minden évben megérkezik. A természet tele van ismétlődő ritmusokkal. Mi magunk is ciklusokban élünk, gondoljunk csak a mentruációs ciklusra.  

De közben megszületünk, felnövünk, megöregszünk és meghalunk. Vannak dolgok, amelyek megtörténtek, és nem tehetjük őket meg nem történtté. A tegnapból ma lesz, a mából holnap. A következő tavasz elérkezik, de én már nem pontosan ugyanaz az ember leszek benne, aki az előzőben voltam.

Én úgy látom, hogy a ciklikusság nem szünteti meg a linearitást. Ahogy a linearitás sem szünteti meg a ciklusokat. A kettő nem egymást kizárva létezik. Talán nem az a jó kérdés, hogy milyen az idő valójában, hanem, hogy hány fajta időminőség létezik… 

Nem egyetlen időben élünk

Ehhez a kérdéshez Jean-Pierre Vernant antropológus munkái adtak új nézőpontot számomra. Nem azért, mert teljes egészében elfogadnám Vernant időről való elképzeléseit, hanem sokkal inkább azért, mert az ő munkája megmutatta számomra, mennyivel összetettebb lehet egy kultúra időhöz való viszonya annál, mint amit utólag egyetlen mondatba megpróbálunk belesűríteni.

És ezen gondolkodva jutottam arra, hogy talán nem azt kellene kérdeznünk, milyen az idő, hanem azt, hogy hányféleképpen viszonyulunk hozzá.

A lineáris idő számomra a történet ideje. Van előtte és utána, ok és következmény, születés és halál. Nem feltétlenül egyenes vonal abban az értelemben, hogy minden folyamatosan fejlődik vagy „előre” halad. Egyszerűen vannak események, amelyek után már nem pontosan ugyanott vagyunk, ahol előtte voltunk.

A ciklikus idő ezzel szemben a visszatérés és a ritmus tapasztalata. A nappaloké és éjszakáké, az évszakoké, az ünnepeké, a test ritmusáé. Visszatérünk bizonyos pontokhoz — de talán soha nem pontosan ugyanoda. Ezért szeretem a spirál képét. Körbejárunk, miközben haladunk.

A tavasz visszatér. Mi nem. Mi minden tavasszal egy évvel idősebbek vagyunk. Tehát nem arról van szó, hogy az idő lineáris vagy ciklikus. Hisz ugyanabban az életben mindkettőt megtapasztaljuk.

Az idő, ahogyan megéljük

És van az időnek egy másik furcsasága is. Nemcsak különböző mintázatokat fedezhetünk fel benne, hanem mi magunk sem mindig ugyanúgy érzékeljük a múlását. Öt perc mindig öt perc. Legalábbis az órán. Megélni azonban egészen mást jelenthet.

Ha egy fontos orvosi eredményre várunk, néhány nap végtelenül hosszúnak tűnhet. Ha fájdalmunk van, egyetlen éjszaka is alig akar véget érni. Ha unatkozunk, állandóan nézzük az órát, de mintha nem mozdulnának a mutatók… Máskor eltöltünk egy estét a barátainkkal, beszélgetünk, nevetünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy eltelt négy óra….

Az idő közben nem változott meg. Mi változtunk benne. Talán ezért érdemes különválasztani az idő mérését az idő megélésétől.

Az óra egyenletes egységekre bontja azt, amit időnek nevezünk. A tapasztalatunk azonban nem ilyen szabályos. A figyelem, a várakozás, a félelem, az öröm, az unalom vagy az elmélyülés mind képes arra, hogy ugyanazt az időt egészen más hosszúságúnak érezzük.

Van az az idő, amelyet az órán mérünk. És van az idő, amelyben élünk. És ez utóbbi mélységesen személyes és szubjektív.

Vajon csak mi élünk így az időben?

Van egy kérdés, amelyen már kamaszkoromban is sokat gondolkodtam: vajon az állatok hogyan érzékelik az időt?

Nyilvánvalóan az ő életüket is ritmusok szervezik. Nappal és éjszaka, évszakok, táplálkozás, alvás és ébrenlét, szaporodás, vándorlás. Tanulnak a múltbeli tapasztalataikból, és képesek alkalmazkodni ahhoz, ami várhatóan következik.

De vajon van-e számukra élettörténet? Érzékeli-e egy idős állat hogy milyen idős? Hogy öregszik? Tudja-e, hogy valaha fiatal volt? És tudja-e, hogy egyszer meg fog halni? Van-e számára valamilyen értelemben „régen”, „most” és „majd”?

Nem tudom. És talán éppen ezért szeretem ezt a kérdést. Mert arra emlékeztet, milyen könnyen összekeverjük magát az időt azzal, ahogyan az ember gondolkodik róla. Mi nem egyszerűen érzékeljük a változást. Történetet készítünk belőle.

„Amikor gyerek voltam.”
„Régen minden jobb volt.”
„Most itt tartok.”
„Majd egyszer…”

Saját magunkat is elhelyezzük egy múltból a jövő felé tartó történetben. Vajon maga a lineáris idő emberi konstrukció? Vagy csak az a mód sajátosan emberi, ahogyan történetté rendezzük azt?

Amikor az idő jelentést kap

És vannak pillanatok, amelyek időtartamukat tekintve semmiben sem különböznek a többitől, mégsem ugyanolyanok. Egy születés. Egy halál. Egy esküvő. Egy ünnep. Egy ima vagy egy rítus. Egy évforduló. Egy találkozás. Az a pillanat, amikor valamit végleg elengedünk, vagy éppen elkezdünk.

Az óra közben ugyanúgy jár. Mégis kiemelünk egy darabot az idő folyamából, és azt mondjuk: ennek most jelentősége van. Ezt nevezem én szakrális időnek. Nem azért, mert ilyenkor kilépnénk az időből. Éppen ellenkezőleg: nagyon is itt történik. Az emberi életben, egy adott napon, egy adott helyen.

A szakrális idő számomra nem egy másik világ ideje, hanem az idő minőségének megváltozása. Talán még pontosabban: amikor a mi viszonyunk változik meg az időhöz. Megállunk. Figyelmet adunk neki. Elválasztjuk a hétköznapitól. Jelentést adunk neki. Megszenteljük.

Az istenek ideje

És van valami, amit egy ideje az istenek idejének nevezek. Bár itt talán már maga az „idő” szó is félrevezető… Ha létezik valamiféle isteni valóság — nevezzük Istennek, Forrásnak, Teremtőnek vagy bármi másnak —, vajon értelmezhető-e rá egyáltalán az a fajta idő, amelyben mi élünk? Van-e ott tegnap? Van-e holnap? Van-e várakozás? Van-e olyan, hogy valami még nem történt meg?

Az ember számára szinte elképzelhetetlen idő nélkül gondolkodni. A nyelvünk és a gondolkozásunk is egymás után rendezi a dolgokat. Előtte és utána. Kezdet és vég. Ok és következmény. De ha van valami, ami túl van ezen, akkor talán nem egy másik fajta időről beszélünk. Hanem az időn kívüliségről.

És számomra itt válik fontossá a különbség a szakrális idő és az istenek ideje között. A szakrális időt itt éljük meg. Az istenek ideje éppen az, ami nincs az emberi értelemben vett időhöz kötve. De talán éppen a szakrális pillanat az egyik olyan hely, ahol az időben élő ember kapcsolatot teremthet azzal, amit időn kívülinek gondol.

Nem tudom, hogy így van-e. De szeretem ezt a gondolatot:)

És milyen időt teremtünk magunknak?

És van még valami, amin mostanában egyre többet gondolkodom… Hogy az időt nem csak mérjük, érzékeljük és jelentéssel ruházzuk fel. Hanem meg is szervezzük. Az ember mindig csinálta ezt. Naptárakat készítettünk, ünnepeket jelöltünk ki, munkához és pihenéshez igazítottuk a napjainkat, órákra és percekre osztottuk azt, amit korábban talán a nap járása vagy az évszakok változása rendezett.

Ma pedig egy újabb ritmusban is élünk. Értesítések. Frissítések. Határidők. Üzenetek. Hírfolyamok. Azonnali válaszok. Folyamatosan érkező új információk… A “most azonnal”, az “új”, a folyamatos rohanás idejében élünk. 

Nevezzük ezt egyelőre digitális időnek. Nem gondolom, hogy ez egy újabb „időfajta” volna a lineáris vagy a ciklikus idő mellett. Inkább egy kulturális ritmus, amelyet mi hoztunk létre — és amely talán észrevétlenül alakítja azt is, hogyan éljük meg az összes többit.

De ez már egy másik történet. És talán éppen ez az, ami most a legjobban érdekel benne. Nem az, hogy megtaláljam az idő „helyes” modelljét. Hanem hogy észrevegyem, mikor miről beszélünk egyáltalán, amikor kimondjuk ezt az egyetlen szót: idő.

Mert beszélhetünk arról, hogyan halad. Arról, hogyan tér vissza. Arról, hogyan mérjük. Arról, hogyan érzékeljük. Arról, hogyan adunk neki jelentést. Arról, hogyan szervezzük meg. És megpróbálhatunk gondolkodni arról is, létezhet-e bármi rajta kívül.

Ezek nem feltétlenül egymással versengő válaszok. Talán egyszerűen különböző kérdések ugyanarról a rejtélyről. Ezért amikor legközelebb azt hallom, hogy „az idő nem lineáris”, valószínűleg ez lesz az első gondolatom: Melyik idő? Milyen értelemben? És honnan nézve?

Nem tudom, mi az idő.

De egyre kevésbé hiszem, hogy elfér egyetlen mondatban.

Áldás,