Papnői képességek – Földelés

Spirituális körökben sokat emlegetjük a földelést. De nem eleget:) Általában felfelé, a magasabb szellemi világok felé szeretünk kapcsolódni, miközben arról jóval kevesebb szó esik, hogyan legyünk közben teljesen jelen itt, a testünkben és a földi életünkben.

Pedig a kettő szerintem nem egymás ellentéte. Sőt. Minél magasabbra szeretnénk nyúlni, annál fontosabb, hogy legyen hová visszaérkeznünk.

Véleményem szerint a földelési nehézségek mögött sokféle ok húzódhat meg.

Lehet mögötte valamilyen testtel kapcsolatos trauma, fájdalom vagy egyszerűen elvágyódás abból, amit éppen megélünk. Ilyenkor a spiritualitás akár menekülési útvonallá is válhat: könnyebb „felfelé” kapcsolódni, mint jelen lenni abban, ami itt és most történik velünk.

Hatással lehetnek ránk azok a vallási és spirituális hagyományok is, amelyek az anyagi világ meghaladását, a testről való lemondást vagy a földi létezésből való kiszabadulást hangsúlyozzák. A kereszténység bizonyos aszketikus irányzataiban is találkozhatunk ezzel a szemlélettel, bár fontos hozzátenni, hogy a keresztény hagyomány ennél jóval sokszínűbb.

És persze lehet egyszerűen információhiány vagy gyakorlatlanság is az oka.

Akárhogyan is, ha egészséges és kiegyensúlyozott spiritualitásra törekszünk, szerintem elengedhetetlen, hogy megtanuljunk nemcsak „felfelé” kapcsolódni, hanem lefelé is gyökereket ereszteni.

Személyes történetem

A spirituális utam elején én is sokat küzdöttem a földeléssel. Sokszor voltam „elszállva”, nagyon könnyen kapcsolódtam felfelé, könnyedén utaztam más világokba, miközben az életem romokban volt. Ezért rengeteg különböző földelési technikát tanultam, mindent IS kipróbáltam, ami csak szembejött velem, de valahogy sosem éreztem 100%-nak az eredményt.

Ehhez hozzájött még az is, hogy bármilyen kezelésre mentem, mindig felmerült problémaként, hogy dolgoznom kellene a földelésemen. Volt olyan „gyógyító”, aki egyenesen azt mondta, hogy annyira nincs földelésem, hogy csoda, hogy még egyáltalán élek…

Így talán érthető, hogy egy idő után már elkezdett frusztrálni a dolog, és mondhatni rögeszmémmé vált a földelés. Aztán hipp-hopp, gyártottam magamnak egy olyan gátló hitrendszert, miszerint én egyszerűen nem tudom leföldelni magam, és kész…

Ezt tovább erősítette az is, hogy habár minden segítő egyetértett abban, hogy nem megfelelő a földelésem, tartós megoldást senki sem tudott adni a problémára. Egyszerűen bármit próbáltam, nem ment.

Aztán éppen akkor, amikor már annyira kétségbeestem, hogy legszívesebben feladtam volna az egészet, egy belső spirituális élményben megjelent előttem az egyik kedves mesterem, Thot – és gyakorlatilag kinevetett. Ha esetleg nem ismeritek őt: hát ő számomra az a mester, aki egyetlen jól irányzott mondattal helyre tudja rakni az embert. 🙂

Nemes egyszerűséggel feltette nekem a következő kérdést: „Gondolod, hogy ilyen dolgokra lennél képes, ha nem lenne megfelelő földelésed?” Majd megmutatta nekem azt, amit én a saját, egyedi földelésemként érzékeltem: azt, ahogyan kapcsolódom a Földhöz és ahhoz, amit a saját spirituális rendszeremben Kristálymagnak nevezek.

Nem lövöm le a poént, de a lényeg, hogy nagyon egyedi és érdekes módon érzékelem ezt a kapcsolódást. Utólag már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy azok a segítők, akik egy bizonyos, általuk ismert mintát kerestek rajtam, nem ismerték fel.

És ekkor esett le valami, ami később az egész spirituális munkámra nagy hatással volt: nem biztos, hogy azért nem működik valami, mert rosszul csináljuk. Lehet, hogy egyszerűen nem úgy működünk, ahogyan megtanították nekünk.

A földelés is lehet egyedi. Nem feltétlenül akkor végzünk jó munkát, ha magunkra erőltetjük az elfogadott verziót, hanem akkor, ha felfedezzük és megtanuljuk működtetni a sajátunkat.

Halkan jegyzem meg, hogy segítőként szerintem ezért is fontos, hogy ne kizárólag az általunk ismert és igaznak vélt mintákat keressük egy adott helyzetben, hanem nyitott elmével és tiszta szándékkal figyeljük azt, ami ténylegesen ott van előttünk.

Mit jelent egyáltalán a földelés?

Ezek után megújult erővel – és némileg megváltozott nézőponttal – vetettem bele magam a földelés témakörének kutatásába. És arra jutottam, hogy amikor azt mondjuk: „földelés”, valójában több különböző dolgot is érthetünk alatta.

Számomra ilyen például:

• a testben való földeltség,
• a jelen pillanatban való földeltség,
• a fizikai környezetünkkel és a természettel való kapcsolat,
• a Földdel való kapcsolat.

Ezek mellett a saját spirituális rendszeremben vannak olyan földelési módok is, amelyeket szimbolikus vagy energetikai nyelven írok le:

• az Életfa gyökerei által való földelés,
• a Földanyával való kapcsolat,
• a Kristálymaggal való kapcsolat,
• a Krisztus-hálóba való földelés.

Számomra ezek nem ugyanazt jelentik. Mindegyik egy kicsit más minőségű stabilitást ad, és más helyzetben lehet rá szükségem.

Nem gondolom azonban, hogy mindenkinek ugyanúgy kellene érzékelnie vagy elképzelnie ezeket. Éppen ellenkezőleg. A földelésben szerintem az egyik legfontosabb feladat az, hogy megtaláljuk a saját nyelvünket és a saját kapcsolódási módunkat.

Van, akinek a vizualizáció működik. Másnak a mezítláb járás, a kertészkedés vagy egy séta az erdőben. Van, akinek a légzés tudatosítása. Másnak a mozgás. Megint másnak az, hogy egyszerűen körbenéz a szobában, érzi a talpát a földön, és tudatosítja magában: itt vagyok.

Nem biztos, hogy ugyanazt a technikát kell használnunk. A lényeg inkább az, hogy valóban vissza tudjunk érkezni önmagunkba.

Földelés mint papnői eszköz

De hogyan kapcsolódik mindez a papnői tevékenységhez? Számomra minden segítő tevékenység és minden szertartás egyik alapja az, hogy biztonságos, megtartó teret tudjunk biztosítani a hozzánk fordulóknak.

És szerintem csak ezután következhet az, hogy bármilyen magasabb, mélyebb vagy megváltozott tudatállapot felé megnyissuk a teret. Egy papnőnek nemcsak kaput kell tudnia nyitni.

Tudnia kell megtartani a küszöböt is.

Figyelnie kell a térre és a benne lévő emberekre: a reakcióikra, a testi jelzéseikre, a határaikra és az állapotuk változásaira. Fel kell ismernie, ha valakinek már nem további megnyílásra, hanem stabilizálásra van szüksége.

Egy erős szertartás vagy spirituális folyamat után ugyanolyan fontos lehet a visszaérkezés, mint maga a megnyílás. Vissza a testbe. Vissza a jelenbe. Vissza a földi életünkbe. És itt már nemcsak a különböző technikák ismeretére gondolok, vagy arra, hogy mit akarunk „beletenni” a térbe.

Persze a tudás és a tiszta szándék fontos, sőt, elengedhetetlen. De van egy általános szabály, amely számomra az évek során egyre fontosabbá vált: csak azt tudjuk igazán megtartani mások számára, amit valamennyire már önmagunkban is megtanultunk megtartani.

Ha én magam nem tudom stabilizálni magamat, nehéz lesz stabilitást vinnem a térbe. Ha nem ismerem a saját határaimat, nehéz lesz mások határait biztonságosan megtartanom. Ha nincs személyes megtapasztalásom arról, milyen érzés visszaérkezni a testembe, jelen lenni és megtartva lenni, akkor ezt a minőséget sem tudom hitelesen képviselni egy szertartásban.

Ezért gondolom úgy, hogy a papnői út elsősorban mindig saját belső munka. Először magunkban kell megismernünk és elmélyítenünk egy-egy minőséget, mielőtt kivisszük azt az emberek közé. És talán éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen magasra tudunk emelkedni. Hanem az, hogy közben mennyire tudunk jelen maradni.

Mert a gyökerek nem akadályozzák a szárnyakat.

A gyökerek teszik lehetővé, hogy biztonságosan használjuk őket.

Áldás!