Szent Düh és Szeretet

Sokszor elmélkedem a Szeretetről, és annak különböző megnyilvánulási formáiról. Meggyőződésem, hogy a legtöbben félreértik azt, hogy mi is a Szeretet tulajdonképpen. Szeretnék megosztani veletek egy csatornázott üzenetet Thottól, akivel erről beszélgettünk:

“Amit észre kell venned az az, hogy a szeretet nem egyenlő a gyengeséggel. Éppen ellenkezőleg, a szeretet erő. Talán a legnagyobb erő a világon. A gond az, hogy az emberek sokszor teljesen félreértelmezik… Ezernyi különböző címkét aggatnak rá. Cukormázba bújtatják, és összekeverik az engedékenységgel, határozatlansággal, erőtlenséggel. Azt gondolják, hogy aki szeret, az mindig dicsér, az mindig kihúz a szarból, az mindig mindent elnéz, semmit nem tesz szóvá, és egy kedves mosollyal az arcán bólogat a hülyeséghez is. Így nem is csoda, hogy az emberek szemében a “szeretetteljes” ember gyenge, lágy, formátlan, akin át lehet gázolni, akit ki lehet használni, akire rá lehet tolni az összes gondot és bajt. Az emberek nagy része valójában csak önigazolást keres, és pótolni akarja azokat a részeit, amit -szerinte- mások elvettek tőle. És ha valaki ezt nem adja meg neki, akkor azonnal beindulnak a játszmák, jönnek a kifogások, a kivetítések, az áldozatiság, vagy éppen az önvédelemnek álcázott támadások…

De valójában a szeretet nem ilyen. A szeretet nem játszmázik. A szeretet erős, kitartó, megingathatatlan, hiszen abból a sziklaszilárd elhatározásból születik, hogy a “legnagyobb jót” választjuk újra és újra… Még akkor is, ha ezt nehéznek, vagy fájdalmasnak éljük meg, ha ez is tűnik a nehezebb útnak, hisz megannyi bántást kell miatta elszenvednünk. De a “legnagyobb jó” túlmutat az emberi léten, az emberi elme szűk határain.

Sokszor nem értjük, és nem is érthetjük, hogy mi a Teremtő szándéka egy-egy megnyilvánulás mögött… Hogy miért vezet minket egy adott úton, amikor az első ránézésre éppen ellentétes azzal, mint amire vágyunk. De a Szeretet és a Hit kéz a kézben járnak, és nem léteznek egymás nélkül. Hinni kell a vezettetésben, és hinni kell abban, hogy a Lélek tudja az utat. Hinni kell a tiszta szándék erejében. Kitartani abbéli hitünkben, hogy ha a Szeretetet választjuk, akkor valójában nem tehetünk rosszat. Hinni kell abban, hogy valójában csak az eszközei vagyunk egy nagyobb Erőnek. És tudni kell hinni abban, hogy “a Te akaratod legyen meg, Uram!”

Mert így, vagy úgy, de a Szeretet megtart és átemel. Még ha nem is úgy, ahogy azt az ember elsőre gondolná, szeretné, vagy ahogy elvárná az élettől, a családtól, a barátoktól… Így hát Te, aki valóban a Szeretet útját járod, ne hagyd magad eltántorítani, elbizonytalanítani, ne hagyd, hogy bűntudatot keltsenek benned, és főleg ne hagyd magad bántani. Tarts ki az utad mellett, a döntésed mellett, a “legnagyobb jó” mellett. Ez az egyetlen út. És ebben áll a Szeretet valódi ereje.”

Erős szavak… És valóban, merőben más ez a szemlélet, mint amit az emberek többsége gondol. Mint ahogy általános vélekedés az is, hogy a szeretet és a düh egymás ellentétei, amik kizárják egymást. Én ezt nem így látom…

Idézek egy másik írás, számomra kedves írást a Deep Feminin Mystery School oldaláról:

“A Nagy Anya Szeretete nem higgadt, nem tárgyilagos, nem közönyös, nem elkülönülő.
Nem semleges, nem mindenáron béketűrő.
Nem formátlan, transzcendens, ami felülemelkedik a világunk széttörtségén.
A Nagy Anya Szeretete a Medve Anyáé, aki ÜVÖLT, hogy megvédje gyermekei ártatlanságát.
Aki kimutatja a foga fehérjét, hogy a létezést szolgálja.
A Nagy Anya Szeretete a Szent Düh, ami átégeti a tagadásunkat és az illúzióinkat, hogy szolgálja az érzékeinket, a megtestesülésünket, életünket.
Ez az Istennő Éltető Vére.
Szeretet, ami a húsba inkarnálódott. Az Övé, aki a létezést nem illúziónak, hanem a Szeretetből született kedves gyermekének tartja.
Az Ő Szeretete éppen annyira vad, kegyetlen, mint amennyire gyengéd. Szenvedélyes Szeretet. Haragos Részvét.
Ahogy a világunk lángol, és Föld Anyát elpusztítják az anyagyilkos gépek.
Ki fogja megtestesíteni az ő Szeretetét, Szent Dühként?
Ki lesz az ő szószólója, aki az ő Szent Imádságos Haragját képviseli?
Ki fog ordítani és üvölteni az állatokért, a növényekért, a vizekért és a gyermekekért?
Ki mer ennyire szeretni?
Ki mer ennyire elköteleződni?
Ki fogja megtestesíteni az Istennő lüktető vérét, ami a teremtményeiért buzog?
Annyira sok minden van, amiért üvölthetünk…
Mégis inkább lenyeljük a Dühünket, a szeretet, a hamis béke és az elme logikus érvei kedvéért.
Most van itt az idő.
Hogy kinyíljunk. Hogy a nyitott szívünkön át engedjük áramlani a Szeretetünk vadságát. Hogy felvállaljuk a mély törődésünk vad szépségét. És üvöltsünk.”