Avalon ködén innen és túl

A spirituális világnak megvannak a maga vágyott úticéljai: Egyiptom templomai, India szent helyei, Dél-Franciaország költői szépségű tájai – sokunk bakancslistáján szerepel egy-egy hely, ahová egyszer szeretnénk eljutni. Talán azért, mert úgy érezzük, ott közelebb kerülhetünk valamihez, amit a hétköznapokban nehezebben élünk meg. Vagy mert már annyi történetet hallottunk róla, hogy már azelőtt jelenteni kezd számunkra valamit, hogy ott jártunk volna.

Avalon is ilyen. Különösen azok számára, akiket az istennőspiritualitás, a női misztériumok és a papnői utak vonzanak. A ködbe burkolózó sziget képe gyógyulást, ősi tudást és egy titokzatos női világot idéz. Mintha itt még elérhető lenne az, ami másutt már elveszett. Ha pedig útnak indulunk, hogy megkeressük Avalont, akkor egy angliai kisvárosba, Glastonburybe érkezünk.

De hogyan lett éppen ez a hely Avalon? Mi teszi ennyire vonzóvá, és milyen alapokon áll a legendája? Középkori történetek, régészeti leletek, regények és mai spirituális tanítások egyaránt alakítják a róla alkotott képünket. Érdemes közelebbről is megnéznünk, hogyan fonódott össze mindez – és melyik mit mesél nekünk erről a különös helyről.

A sziget, ahol még lehetséges a gyógyulás

Avalon történetének egyik legkorábbi említését egy 12. századi szerzőnél, Geoffrey of Monmouthnál találjuk. Britannia királyainak története című művében Avalonban készül Artúr király kardja, és ide viszik a királyt, miután végső csatájában súlyosan megsebesül. Geoffrey azonban nem azonosítja a szigetet Glastonburyvel.

Egy későbbi művében, a Merlin életében már részletesebb képet kapunk Avalonról. Az Almák Szigetén a föld szántás nélkül terem, bőséges a gyümölcs, és az emberek hosszú életet élnek. Kilenc nővér uralkodik itt; közülük Morgen a legjártasabb a gyógyításban. Ismeri a növények erejét, megvizsgálja Artúr sebét, és azt mondja: visszaadhatja egészségét, ha a király hosszabb ideig nála marad. Ebben az elbeszélésben már megtalálhatjuk Avalon ma is vonzó vonásait: a természet bőségét, a gyógyulás reményét és a tudással rendelkező nők közösségét. Artúr, aki saját világában király és hadvezér, itt mások gondoskodására szorul. A sziget nőalakjai olyan segítséget kínálnak, amelyet a csatatér világa nem tud megadni.

Ennek a képnek régebbi párhuzamai is vannak: Pomponius Mela ókori földrajzíró Sena szigetén kilenc papnőről számol be, akiknek gyógyító, jósló és alakváltó képességeket is tulajdonítottak. Geoffrey bőséges szigetének leírása pedig a klasszikus „boldog szigetek” hagyományából is merít. Ezek érdekes előzmények, de nem rajzolnak ki megszakítatlan történetet egy ókori papnőrend és a mai Avalon között. A történet maga még nem jelenti azt, hogy egy valós helyről származik a leírás. És főleg nem azonosítja Avalont egy meglevő valós helyszínnel. 

Amikor Avalon helyet kapott a térképen

A korai legendákban tehát szó sincs Glastonbury-ről. De aki járt már itt, tudja, hogy ez a táj könnyen megmozgatja a képzeletet. A Tor magaslata a Somerset Levels alacsony, egykor mocsaras síkságából emelkedik ki. Glastonbury valójában egy magasabb földsávval kelet felé kapcsolódó félszigeten fekszik, de az időszakosan elöntött környezetben szigetszerűnek tűnhetett. A döntő azonosítást mégsem pusztán a táj teremtette meg.

1184-ben súlyos tűz pusztította el a glastonburyi apátság jelentős részét. Az újjáépítéshez pénz és támogatás kellett. Néhány évvel később, 1191-ben a szerzetesek bejelentették, hogy megtalálták Artúr és Guinevere sírját. A beszámolók szerint a maradványok mellett egy ólomkereszt feküdt, amely Artúrt és Avalon szigetét is megnevezte. A történet látványos választ adott egy addig nyitott kérdésre: Hol van Avalon? Márpedig ha Artúrt Avalonba vitték, és ott halt meg, majd pedig Glastonburyben találták meg a sírját, akkor Glastonburynek kell Avalonnak lennie.

Csakhogy ez korántsem olyan egyértelmű, mint sokan gondolják. Többen kétségbe vonják az azonosítást, többek között arra hivatkozva, hogy a sír felfedezése kedvezett az apátság érdekeinek, ezért több történész megrendezett feltárást feltételez mögötte. A pontos szándékokat azonban nem ismerjük közvetlenül. Amit biztosan látunk: a történet gyökeret vert, és Glastonbury tekintélyének fontos részévé vált. 

Egyébként más helyszíneket is összekapcsoltak Avalonnal. Laurence Gardner például a skóciai Arran szigetét is számításba veszi, a Manannánhoz és Emain Ablachhoz kapcsolódó hagyományokra támaszkodva. A burgundiai Avallon pedig régi, az almafa jelentésköréhez kapcsolódó helynevével és egy vitatott Artúr-elmélettel került a keresésbe. Ezek további lehetőségeket kínálnak, de egyik sem dönti el, hová kellene utaznunk, ha az „eredeti Avalont” keresnénk. 

Ennek a kérdésnek az eldöntésében a modern régészet sem tud egyértelmű választ adni, máig nem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni Artúr temetkezési helyét. 

József, a Grál és Magdolna

Glastonbury városához idővel egy másik történet is társult: a Szent Grálé. A Grál az Artúr-irodalomban nem kezdettől fogva az utolsó vacsora kelyhe. Chrétien de Troyes eredeti történetében szerepe még más, kevésbé egyértelmű. Később Robert de Boron kapcsolja össze azzal az edénnyel, amelyet Jézus használt, és amelyben József felfogta a keresztre feszített Krisztus vérét. Így a lovagi történet bibliai eredetet kapott. 

A glastonburyi templomalapítás legendája szintén fokozatosan alakult. William of Malmesbury még Krisztus lehetséges tanítványaihoz kapcsolta annak az ősi templomnak az alapítását, amelyet a mostani apátság elődjeként tartanak számon. Későbbi művében viszont már Józsefet nevezte meg alapítóként, és az eseményt 63-ra helyezte. Ez azonban a történetben megadott dátum, nem egy abból az évből fennmaradt feljegyzés.

És hol van ebben Magdolna?

Glastonbury környékén valóban találunk hozzá kapcsolódó középkori hagyományt. A közeli Beckeryben írott források Magdolnának szentelt imaházról beszélnek. A területen korai keresztény közösség templomának és temetőjének maradványait tárták fel; az újabb vizsgálatok a legkorábbi temetkezéseket az 5. vagy a 6. század elejére teszik. A lelőhely korai eredete azonban önmagában nem keltezi ugyanilyen koraira a Magdolna-dedikációt, és nem igazolja Magdolna személyes jelenlétét sem. 

De a modern értelmezések ennél messzebbre mennek. Gardner A Szent Grál vérvonala című könyvében Magdolnát feltételezett leszármazási vonalakon keresztül kapcsolja Viviane-hoz, Morgaine-hez és az avaloni örökséghez. A glastonburyi kápolna alapítását is Magdolna és egy neki tulajdonított fiú történetévé értelmezi át.

Itt azonban érdemes észrevennünk a lépést a forrás és az értelmezés között. Az ellenőrzött középkori templomalapítási hagyomány Krisztusról és az ő anyjáról, Szűz Máriáról beszél. Gardner más szereplőkkel azonosítja őket. Ehhez önálló bizonyítékokra lenne szükség; a középkori történet önmagában nem igazolja az új családtörténetet. Magdolna helyi tiszteletének története tehát valódi. A belőle Avalon papnőihez vezetett vérvonal már egy további, modern magyarázat.

Mit mesél a táj?

A Glastonburybe érkező látogató történetekkel átszőtt helyeket jár be. A Tor, a források és a romok látványa könnyen kelti azt az érzést, hogy minden egyetlen ősi szent világ maradványa. A régészeti kép ennél töredékesebb. 

A Toron őskori szórványleletek, majd kora középkori épületek, fémművesség és importkerámia nyomai kerültek elő. A korai használat célja vitatott; később kolostori közösség és templomok működtek itt. A leletek nem azonosítanak egy ősi női misztériumiskolát. 

A domboldal teraszait sokan beavatási labirintusként értelmezik. Eredetük és koruk azonban nem tisztázott, és ma nem alkotnak folytonos útvonalat. A labirintus elképzelése a hely spirituális olvasatához tartozik; régészetileg igazolt ősi rendeltetésként nem kezelhetjük.

A forrásoknál különösen szépen megfigyelhető, hogyan születnek jelentések egy természeti jelenség köré. A Chalice Well vöröses lerakódását a víz vastartalma okozza. A közeli White Spring fehér lerakódása a kalcithoz kapcsolódik. A hidrogeológiai kutatás szerint ugyanabból a víztartó rétegből erednek; eltérésüket a föld alatti vízmozgás és a kőzettel való kölcsönhatás is magyarázza. 

A vörös vízhez keresztény értelmezésben Krisztus vére társul. A konkrét történet, amely szerint József a forrás közelében rejtette el a Grált, a 19. század végén már dokumentálhatóan terjedt. A ma közismert, egymásba metsző körökkel díszített kútfedél pedig 1919-ben készült. 

Más spirituális olvasatok a vörös vizet a női vérhez, a fehéret a férfimaghoz kapcsolják. Egyes mai tanításokban a kettő egyesülése a szent nász, az alkímiai átalakulás képe. Ilyen magyarázattal magam is találkoztam Rennes-les-Bains-nál, Dél-Franciaországban, ahol a két folyó találkozik. Glastonbury mai spirituális közegében szintén megtalálható ez a megfeleltetés, bár eredetét és helyi történetét nem tudjuk ugyanilyen biztonsággal visszakövetni. 

Ugyanaz a víz így különböző történetek hordozójává válik. A természeti magyarázat megmutatja, hogyan keletkezik a szín. A vallási értelmezés pedig arról beszél, mit jelenthet ez annak, aki odalép hozzá.

A papnői Avalon mai élete

A ma ismert avaloni spiritualitásnak saját, dokumentálható története is van. A 20. század elején Alice Buckton női képzési intézményt és zarándokszállást működtetett a Chalice Wellnél. Később újabb spirituális kezdeményezések kapcsolódtak a városhoz. A női közösség, az alkotás és a szent táj gondolata tehát már a mai papnőképzések előtt is jelen volt.

Marion Zimmer Bradley Avalon ködbe vész című regénye sok olvasónak adott eleven képet egy női tudás és vallási tekintély köré szerveződő Avalonról. Hatása egyes személyes utakban közvetlenül követhető. Jhenah Telyndru, a Sisterhood of Avalon alapítója például elmondta, hogy a könyv újra felébresztette benne az istennők iránti vágyat. Közössége később több más vallási tapasztalatból és mitológiai érdeklődésből is építkezett. 

Glastonburyben Kathy Jones és Tyna Redpath 1996-ban indította el az Istennő-konferenciát. Jones saját avaloni papnő- és papképzése 1998-ban kezdődött, az állandó Istennő-templom 2002-ben nyílt meg. A közösség saját bemutatkozásában is beszél az isteni női újratapasztalásáról és újraértelmezéséről. 

Ezeket az utakat sem érdemes egyetlen tanításként kezelni. Vannak, akik a történetek szimbolikáját helyezik előtérbe, mások spirituális emlékezésről, látomásokról vagy egy régi örökség visszahódításáról beszélnek. A mai közösségek működését, alkotóit és gyakorlatait megismerhetjük. De az ősi renddel való megszakítatlan folytonosság ettől még külön történeti kérdés marad.

Milyen Avalont keresünk?

Induláskor talán még úgy képzeljük, hogy Glastonburyben megtalálunk valamit, ami változatlanul megmaradt a múltból: egy ősi tanítás utolsó otthonát, egy letűnt papnői világ nyomát, egy helyet, ahol közelebb van hozzánk a láthatatlan.

De a forrásokat követve közben valami más is kirajzolódik előttünk. Szerzők, szerzetesek, költők, kutatók és vallási közösségek évszázadokon át formálták azt, amit ma Avalonnak nevezünk. Egyes kapcsolódások régiek, mások meglepően újak. Vannak bizonyítható események, költői legendák és olyan állítások is, amelyekhez egyelőre hiányzik a megfelelő alap.

Mindez változtathat azon, hogyan a helyre tekintünk. A személyes élményünket azonban nem tudja előre eldönteni. Lehet, hogy a Tor tetején állva megérint a táj. Lehet, hogy egy forrás mellett érzünk nyugalmat, vagy egy közösségben találunk régóta keresett otthonosságra. Arról, amit ott átélünk, személyes tapasztalatként beszélhetünk. Amikor pedig a hely múltjáról teszünk állítást, vissza kell térnünk a forrásokhoz.

Így indulhatunk el Glastonburybe úgy, hogy a kíváncsiságunkat és a józan ítélőképességünket is magunkkal visszük.

És talán éppen ott válik igazán érdekessé a kérdés: amikor Avalonba vágyunk, milyen világba szeretnénk megérkezni?

Áldás!