Rennes-le-chateau: A kincs, ami nincs

Rennes-le-Château történetében szinte minden megtalálható, ami egy jó rejtélyhez kell. Egy kis dél-franciaországi falu, egy különös templom, egy váratlanul meggazdagodó pap, titkos iratok, elveszett kincsek és természetesen néhány titkos társaság. Mert ahol évszázados rejtélyek vannak, ott előbb-utóbb a templomosoknak is fel kell bukkanniuk…

Ennek a történetnek a főszereplője Bérenger Saunière abbé, aki 1885-ben került a kis falu plébániájára. Szerény körülmények között kezdte meg szolgálatát, később azonban olyan építkezésekbe fogott, amelyek messze meghaladták egy vidéki plébános szokásos lehetőségeit. Felújíttatta a templomot, villát építtetett, díszkertet alakított ki, és felhúzatta a ma is látható Tour Magdala tornyot.

De honnan volt minderre pénze? Ez az egyszerű kérdés indította útjára Rennes-le-Château legendájának jelentős részét. A válaszok azóta az elásott kincsektől az elveszett vallási titkokig terjednek. Pedig lehet, hogy a magyarázat sokkal kevésbé romantikus. És ami még kellemetlenebb: lehet, hogy a saját korában nem is volt különösebben titokzatos.

Amikor a miséhez adomány is társult

Ahhoz, hogy megértsük, honnan származhatott Saunière vagyona, először érdemes megismerkednünk a katolikus egyház egyik régi gyakorlatával: a misepénzzel. A hívek évszázadok óta kérhették, hogy egy pap meghatározott szándékra mutasson be misét. Ez lehetett például egy beteg ember gyógyulásáért, egy családért, valamely személyes ügyért vagy egy elhunyt lelki üdvéért felajánlott mise.

A meghatározott szándékra mondott imádság egyébként ma is élő katolikus gyakorlat. Sok templomban és szerzetesközösségben ma is lehet imát kérni másokért, akár egy papírlapra felírt névvel vagy kéréssel. Ez nem feltétlenül jelent szentmisét: a közös imádságot és a kifejezetten egy adott szándékra felajánlott misét érdemes megkülönböztetnünk. A miseszándékhoz gyakran pénzadomány is társult. Ezt nevezték misestipendiumnak, közismertebb nevén misepénznek.

Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a katolikus tanítás szerint a mise nem egy megvásárolható szolgáltatás. A pénz nem az imádság vagy az isteni kegyelem ára volt, hanem a pap megélhetését és az egyházi szolgálatot támogató adomány.

A pap ugyanakkor kötelezettséget is vállalt a pénz elfogadásával: a kapott adományhoz tartozó miseszándékról gondoskodnia kellett. Ha több felajánlás érkezett hozzá, mint amennyit maga teljesíteni tudott, azokat meghatározott szabályok szerint más papoknak is továbbadhatta a kérést, a hozzájuk tartozó misepénzzel együtt. A 19. századi Franciaországban ez teljesen megszokott része volt a katolikus vallási életnek. A miseszándékok nem feltétlenül a helyi hívektől érkeztek: levelezés útján távolabbi településekről, sőt egyházi intézményektől is lehetett felajánlásokat fogadni.

Mindezekről nyilvántartást is kellett vezetnie: fel kellett jegyeznie a vállalt miseszándékokat, a hozzájuk kapcsolódó adományokat, valamint azt, hogy a miséket bemutatták-e, vagy teljesítésüket más papokra bízták. Ez nem pusztán könyvelési kérdés volt, hanem annak ellenőrzését is szolgálta, hogy a hívek által kért misék valóban teljesüljenek.

És itt érkezünk vissza Saunière abbéhoz. Mert a Rennes-le-Château-i plébánoshoz nem csupán néhány alkalmi felajánlás futott be. A fennmaradt dokumentumok szerint olyan mennyiségben fogadott miseszándékokat és a hozzájuk kapcsolódó adományokat, hogy az előbb-utóbb az egyházi hatóságok figyelmét is felkeltette.

Egy plébános, akinek sok dolga akadt

Saunière nem egyszerűen néhány helyi hívőtől fogadott el misepénzt. A fennmaradt misenaplói és levelezése alapján Franciaország különböző részeiről érkeztek hozzá miseszándékok, gyakran postai úton. Jean-Jacques Bedu történeti feldolgozása szerint 1896 októbere és 1897 novembere között 5820 miseszándékot jegyeztek fel nála, amelyekhez összesen 7275 franknyi adomány kapcsolódott. Ez átlagosan mintegy tizennégy miseszándék naponta. Egyetlen pap természetesen nem tudott naponta tizennégy misét bemutatni. A miseszándékokat ugyanakkor szabályosan tovább lehetett adni más papoknak, az adományokkal együtt.

A kérdés tehát önmagában nem az, hogy Saunière túl sok felajánlást fogadott-e el, hanem az, hogy gondoskodott-e valamennyi vállalt kötelezettség teljesítéséről, és megfelelően kezelte-e a hozzá érkező pénzt. A fennmaradt misenaplók elmaradásokról is tanúskodnak.

Közben Saunière egyre nagyobb átalakításokba és építkezésekbe fogott Rennes-le-Château-ban… És a történet itt kezd egyre kevésbé egy középkori kincslegendára hasonlítani, és egyre inkább egy meglehetősen kellemetlen pénzügyi helyzetre utalni.

A villa, a torony és a házvezetőnő

A Rennes-le-Château-ba látogatók ma is megtekinthetik Saunière építkezéseinek legismertebb emlékeit. A Villa Béthania elegáns épülete és a Tour Magdala különös tornya valóban szokatlan látvány egy ilyen apró településen. De a történetnek van egy kevésbé látványos részlete is…

Az építkezésekhez kapcsolódó földterületek jelentős része nem Saunière nevén volt, hanem házvezetőnője és közeli munkatársa, Marie Dénarnaud tulajdonában állt. Marie tehát nem pusztán mellékszereplője a történetnek. Saunière finanszírozta az építkezéseket, miközben a létrejövő ingatlanvagyon jogilag más személyhez kapcsolódott. Hogy pontosan miért választotta ezt a megoldást, arra nincs minden kétséget kizáró válaszunk.

Azt azonban tudjuk, hogy a püspökség később éppen ezt a helyzetet is kifogásolta. Saunière ugyanis azzal védekezett, hogy adományokat gyűjtött a templom felújítására, valamint egy idős és beteg papok számára tervezett otthon létrehozására. A tervezett papi otthon azonban soha nem valósult meg. A villa és a többi építmény viszont elkészült. És egyik sem került az egyház tulajdonába.

Amikor a püspök elkérte a számlákat

Saunière pénzügyei idővel a carcassonne-i püspökség figyelmét is felkeltették. Az egyházi hatóságokat több dolog is aggasztotta: a nagy mennyiségben fogadott miseszándékok, a jelentős kiadások, valamint az, hogy a pap nem adott megfelelő tájékoztatást pénzügyeiről. Mindezek miatt 1910-ben egyházi eljárás indult ellene. A november 5-én meghozott ítélet azonban tartalmaz egy fontos részletet, amely a későbbi elbeszélésekből gyakran kimarad.

A bíróság ekkor még nem találta jogilag kellően bizonyítottnak a misepénzekkel való visszaélés vádját. Saunière-t ugyanakkor elmarasztalták engedetlenség miatt, és kötelezték arra, hogy számoljon el az építkezésekkel kapcsolatos pénzmozgásokról. Az ügy azonban ezzel nem zárult le. Mivel Saunière elszámolása továbbra sem bizonyult kielégítőnek, a püspökség újabb eljárásban vizsgálta meg, hogyan használta fel a hozzá érkezett adományokat.

A következő évben, 1911-ben a helyzet súlyosbodott. Az egyházi vizsgálóbizottság szerint Saunière közel 200 000 frank összegű gyűjtésről és kiadásról beszélt, de a bemutatott dokumentumokkal mindössze körülbelül 36 000 franknyi kiadást tudott megfelelően igazolni. Ez nem azt jelenti, hogy a különbözetet bizonyítottan ellopta. Ahogy azt sem, hogy a hiányzó összegek egy titokzatos, évszázadok óta elrejtett kincsből származtak volna.

Azt viszont igen, hogy a bizottság nem fogadta el az elszámolását. Az 1911. december 5-i ítélet már az adományok rendeltetésellenes felhasználását is megállapította, és felfüggesztette Saunière papi működését. A bíróság külön kifogásolta, hogy a vallási célokra gyűjtött összegekből olyan ingatlanokat fejlesztettek, amelyek nem a pap, és nem is az egyház tulajdonában álltak.

Vagyis a püspökség számára a nagy kérdés nem az volt, hogy Saunière megtalálta-e a templomosok kincsét, hanem az, hogy mi történt a rábízott pénzzel.

És talán éppen ez Rennes-le-Château történetének legnagyobb iróniája: miközben az utókor titkos iratokat, elveszett kincseket és évszázados összeesküvéseket keresett, a pap saját korában egészen hétköznapi kérdésekre nem tudott megnyugtató választ adni.

Lehet, hogy a rejtély megfejtéséhez soha nem is kellett volna ásót ragadni.

Elég lett volna elkérni a számlákat.

De akkor honnan volt a vagyona?

A fennmaradt dokumentumok alapján Saunière bevételeinek jelentős része miseszándékokhoz és adományokhoz kapcsolódott. Egyes számadásai nagyobb összegek felhalmozását és banki elhelyezését is mutatják. A bevételek növekedése időben egybeesik a nagyobb építkezések megindulásával.

Mindez kézenfekvő magyarázatot kínál arra, hogyan juthatott egy vidéki plébános a szokásos jövedelmét messze meghaladó pénzösszegekhez. Ugyanakkor óvatosnak kell lennünk. A fennmaradt könyvelés nem teljes, a későbbi pénzügyi rekonstrukciók pedig nem minden esetben egyeznek. Nem tudjuk minden frank eredetét és útját pontosan követni. Ahogy azt sem tudjuk bizonyítani, hogy Saunière minden miseszándékot teljesítetlenül hagyott volna, vagy hogy minden adományt tudatosan félrevezető módon szerzett meg.

Amit viszont bizonyosan tudunk: a pénzügyei körül komoly szabálytalanságok merültek fel, és az egyházi hatóságokkal folytatott konfliktus végül fegyelmi ítélethez vezetett. A kincslegendával szemben tehát van egy sokkal hétköznapibb magyarázatunk is.

Hogyan lett a könyvelésből legenda?

Saunière 1917-ben meghalt. Az ingatlanok Marie Dénarnaud kezén maradtak, a történet azonban nem ért véget. Évtizedekkel később a birtok új tulajdonosa, Noël Corbu fontos szerepet játszott abban, hogy Saunière állítólagos kincsének története szélesebb közönséghez is eljusson.

Az 1950-es évektől a helyi történet fokozatosan egyre gazdagabb legendavilággá alakult. A pap váratlan vagyona mellé titkos iratok, elrejtett kincsek és történelmi összeesküvések társultak. A későbbi szerzők pedig újabb és újabb értelmezésekkel bővítették a történetet. A pénzügyi botrányból lassan misztérium lett.

Pedig a legfontosabb kérdésekre már Saunière életében is keresték a választ. Csak éppen nem a templom padlója alatt. Hanem a könyvelésében.

A kincs, ami nincs

Talán nem is Rennes-le-Château története az igazán különös, hanem az, ahogyan mi magunk viszonyulunk hozzá. Mert van, amikor annyira szeretnénk hinni valamiben, ami titokzatos, csodálatos vagy éppen emberfeletti, hogy észre sem vesszük a sokkal egyszerűbb magyarázatot. Mintha a hétköznapi valóság nem lenne elég érdekes, és minden rejtély mögött feltétlenül valami rendkívülinek kellene rejtőznie.

A spiritualitás világában ez különösen könnyen megtörténhet. A titkok, az elveszett tudás és a beavatottak által őrzött igazságok ígérete rendkívül vonzó. Olykor annyira, hogy a bizonyítékok hiányát is hajlamosak vagyunk a titok részének tekinteni. Pedig attól, hogy egy történetnek létezik racionális magyarázata, még nem válik kevésbé érdekessé. Sőt, néha éppen az emberi döntések, vágyak és tévedések teszik igazán izgalmassá.

Saunière történetében valóban vannak megválaszolatlan kérdések. Nem tudjuk minden frank útját követni, és nem állíthatjuk, hogy a fennmaradt dokumentumok minden részletre választ adnak. De a megmagyarázatlan részletek önmagukban még nem bizonyítják egy elrejtett kincs létezését.

Talán érdemes néha megengednünk magunknak, hogy egy rejtélynek ne legyen természetfeletti megfejtése.

Mert a csodák keresése közben könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy a valóság önmagában is képes meglepni bennünket.

Áldás!