Nagyító alatt: A feltétel nélküli szeretet

A feltétel nélküli szeretet a mai spiritualitás egyik legszebb ígérete. A szeretet, amelyet nem kell kiérdemelni, amely nem számolja, mennyit kapott vissza, és akkor sem fordul el, amikor nehézzé válik szeretni.

Érthető, hogy vágyunk rá. Jó lenne tudni, hogy nem kell mindig jól teljesítenünk, megfelelően viselkednünk vagy elrejtenünk a nehéz érzéseinket ahhoz, hogy szerethetőek maradjunk. Hogy egy hibánk, egy rossz napunk vagy egy nézeteltérés nem teszi semmissé mindazt, amit a másiknak jelentünk.

De a szép ígéretből olykor elvárás lesz. Aki valóban felébredt, spirituális, az feltétel nélkül szeret. Nem ítélkezik, nem haragszik, és túllát a másik viselkedésén. Ha nekünk ez nem sikerül, talán még dolgoznunk kell magunkon…

Máskor kész válaszként használjuk. Valaki megosztja a fájdalmát egy spirituális közösségben, és egymás után érkezik az „FNSZ”. Egy ilyen gesztus adhat vigaszt, jelezheti az összetartozást. De arra is alkalmas lehet, hogy gyorsan megnyugtassuk magunkat: szeretettel reagáltunk, tettünk valamit a másikért. Közben talán meg sem hallottuk igazán, amit elmondott. Ugyanígy a „feltétel nélkül szeretlek” mondata mögé elrejthetjük a saját haragunkat, csalódásunkat vagy félelmünket. Kimondjuk a megfelelő szavakat, hogy ne kelljen időznünk annál, ami kényelmetlen.

De mit is értünk pontosan a feltétel nélküli szeretet kifejezésen? Minek a feltételeit szeretnénk elengedni? Mire vágyunk pontosan? Elfogadást szeretnénk? Viszonzástól független jóakaratot? Gondoskodást? Vagy egy soha meg nem változó érzést?

Mitől legyen független a szeretet?

Gyakran találkozunk azzal a felosztással, hogy az ókori görögök az erószt vágyakozó szerelemnek, a philiát baráti szeretetnek, a sztorgét családi ragaszkodásnak, az agapét pedig a szeretet legmagasabb, önzetlen és feltétel nélküli formájának tekintették.

Ez a szépen rendezett felosztás azonban utólagos leegyszerűsítés. A görög szavak jelentése átfedte egymást, használatuk szerzőnként és koronként változott; nem alkottak egységes rangsort, amelynek csúcsán a feltétel nélküli agapé állt. Az önérdeken túlmutató szeretet gondolata viszont valóban jelen volt.

Arisztotelész a szeretetteljes viszonyulást a másik javának önmagáért való kívánásával és az erre irányuló cselekvéssel írja le. A Nikomakhoszi etikában olyan anyákról is beszél, akik örülnek gyermekük boldogulásának akkor is, ha nem kapnak tőle viszonzást. Elválik tehát egymástól, hogy mi mennyire szeretünk valakit, és ő mennyire szeret minket.

Itt egy jól körülhatárolható feltételt engedünk el: a szeretetünk nem attól függ, hogy visszakapjuk-e.

Más szövegek azt kérdezik, számít-e, hogy a másik hozzánk tartozik, idegen, vagy akár ellenséges velünk. A zsidó szentírásokban az ellenséggel való törődés is megjelenik: a Kivonulás könyve előírja az elkóborolt állatának visszavitelét és a teher alatt roskadozó állatának megsegítését. A Leviták könyve pedig a közösségben élő jövevény szeretetére szólít fel. Az ellenségesség vagy idegenség nem teszi semmissé a mások iránti kötelességeket.

Jézus tanításában a felebaráti szeretet cselekvő gondoskodásként is megjelenik. Az irgalmas szamaritánus odalép a sérülthöz, ellátja a sebeit, és gondoskodik róla. A történet végén a hangsúly arról, hogy kit nevezhetünk felebarátunknak, arra kerül, hogyan válhatunk mi a másik felebarátjává (Lk 10,25–37). A szeretet itt figyelem, idő és segítség.

Az ellenség szeretetének felszólítása még azt is megkérdőjelezi, hogy a jóindulatunknak a másik jóindulatától kellene függenie. Lukács evangéliumában Jézus arra szólít fel, hogy tegyünk jót azokkal, akik gyűlölnek, imádkozzunk azokért, akik bántanak, és adjunk kölcsön viszonzást nem várva. A minta Isten jósága, amely a hálátlanokra és a gonoszokra is kiterjed. Ugyanakkor a szöveg azt ígéri az így cselekvőknek, hogy nagy lesz a jutalmuk, és a Magasságbeli fiai lesznek (Lk 6,27–35). Az emberi viszonzás elengedése tehát együtt jelenik meg az isteni jutalom ígéretével.

Ezekben a példákban más-más feltétel jelentősége csökken: a viszonzásé, a közösséghez tartozásé vagy a barátságos viselkedésé. De ebből még nem következik, hogy a szeretet számára minden cselekedet egyformán elfogadható.

Pál legismertebb szeretetleírása, a korintusiakhoz írt első levél szeretethimnusza ezt is érzékelteti: (1Kor 13,4.6)

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos […] Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.

A szeretet itt türelemben, jóindulatban és az önzés meghaladásában mutatkozik meg, miközben erkölcsi különbséget is tesz. Kirajzolódik a „szeress akkor is, ha…” eszménye, de a szeretet nem válik az igazságtalanság helyeslésévé.

Mindenkit szeretni — de milyen értelemben?

A viszonzás kérdése mellett van egy másik is: kikre terjedjen ki a szeretetünk?

A sztoikus hagyományban közös emberségünk ad alapot a másokkal való törődésre. Cicero beszámolója szerint az embereket összekötő kötelék túlmutat a személyes kapcsolatainkon. Mások java akkor is számíthat nekünk, ha nem ismerjük őket, és nem érzünk irántuk különös vonzalmat.

A buddhista mettá szintén kitágítja a jóakarat körét. A Karaṇīya Mettā-sutta minden lény boldogságát kívánja: közeliekét és távoliakét, láthatókét és láthatatlanokét. Arra szólít, hogy senkit ne zárjunk ki ebből a jóakaratból, és ne kívánjuk más szenvedését.

De vajon mindenkinek a javát kívánni ugyanaz, mint mindenki iránt szeretetet érezni?

A fordítás már önmagában alakítja az elvárásainkat. A „szerető kedvesség” és a „jóakarat” más hangsúlyt ad. Ṭhānissaro Bhikkhu buddhista tanító az utóbbit emeli ki: valakinek jót kívánni nem feltétlenül jelent közelséget, folyamatos gondoskodást vagy kapcsolattartást. Mások jóllétét olykor a különélés szolgálhatja. Ez egy tanítói értelmezés, amely segít észrevenni, mennyi mindent társítunk a szeretet szóhoz.

Más hagyományok is árnyalják a képet. A kínai motizmus mindenkit bevon a törődés körébe, miközben a kölcsönös segítség hasznával is érvel. Az egyetemesség tehát itt sem jelenti a kölcsönösség teljes elvetését. A dzsaina Tattvārtha-sūtra pedig az egyetemes barátságosság mellett külön beszél az együttérzésről, az erényesek fölötti örömről és a nehéz viselkedéssel szembeni kiegyensúlyozottságról. A mindenkire kiterjedő odafordulás nem kíván mindenkivel azonos bánásmódot.

Lehetséges tehát úgy érteni a feltétlenséget, hogy senkitől nem tagadjuk meg a jóakaratunkat. Ez még nem határozza meg, milyen érzéseket élünk át iránta, vagy milyen kapcsolatot tartunk fenn vele.

Lehet-e így szeretni minden pillanatban?

Eddig azt kérdeztük, mitől független és kire terjed ki a szeretet. De mennyire kell állandónak lennie?

A keresztény gondolkodókat is foglalkoztatta, képesek vagyunk-e tökéletesen szeretni. Szent Ágoston szerint földi életünkben még haladunk a szeretet teljessége felé. Aquinói Szent Tamás pedig megkülönböztette az életünket tartósan meghatározó istenszeretetet attól, hogy minden pillanatban ténylegesen szeretettel figyeljünk Istenre. Az utóbbit ebben az életben nem tartotta lehetségesnek.

Ez a különbség a hétköznapokban is ismerős: a szeretet vezetheti az életünket akkor is, amikor éppen mással foglalkozunk, elfáradtunk, vagy nehéz érzéseink vannak.

A modern pszichológiában Carl Rogers a terápiás kapcsolat elfogadó minőségét írta le a feltétel nélküli pozitív odafordulás fogalmával. A kliensnek nem kell előbb megfelelő érzéseket bemutatnia ahhoz, hogy elfogadást kapjon. Félelme, haragja és ellentmondásossága is helyet kaphat a kapcsolatban.

Rogers ugyanakkor azt is jelezte: a teljesen feltétel nélküli odafordulás elméleti határeset; a valós kapcsolatban ennek mértéke változik. Ez nem teszi értéktelenné a törekvést. Emberi léptéket ad neki.

Egyes modern spirituális tanítások más szinten fogalmazzák meg a feltétlenséget. Ram Dass például olyan szeretetállapotról beszél, amely nem egy meghatározott személyre irányul, és amelyben feloldódik az elkülönülés élménye.

Hasonló elképzeléssel találkozunk A csodák tanítása című, a 20. század második felében született spirituális műben. Szövegét Helen Schucman amerikai pszichológus jegyezte le, saját beszámolója szerint egy Jézusnak tulajdonított belső hang diktálása nyomán. A könyv keresztény fogalmakat sajátosan értelmező tanításokat és napi gyakorlatokat kínál: a megbocsátáson keresztül kívánja átformálni azt, ahogyan önmagunkra és másokra tekintünk. Ebben a szemléletben az igazi szeretet változatlan, személytől és körülménytől független spirituális valóság, amelyet a félelem és az elkülönültség élménye elfed előlünk.

Itt már különböző dolgokat nevezünk szeretetnek: életünket vezető törekvést, elfogadó viszonyulást, átélt állapotot vagy végső spirituális valóságot. Ezekből eltérő következtetések adódnak arra nézve is, mit várhatunk magunktól.

A tudományos vizsgálatok néhány részletet megmutatnak, de ezt a kérdést nem döntik el. Egy 2009-es, 17 résztvevővel végzett agyi képalkotó kísérletben a résztvevők ismeretlen, értelmi fogyatékossággal élő emberek fényképeit nézve igyekeztek feltétel nélküli szeretetet érezni. Eközben több agyterület működése megváltozott, köztük a jutalmazásban is szerepet játszó területeké. A vizsgálat az előidézett élmény agyi kísérőjelenségeiről adott képet; azt nem tudta igazolni, hogy ez a szeretet valóban minden feltételtől független.

A szerető kedvesség meditációját vizsgáló egyik kísérletben pedig a gyakorlók idővel több pozitív érzelemről számoltak be a hétköznapjaikban. Ez arra utal, hogy a gyakorlat alakíthatja az érzelmi életünket. A több szeretetteljes pillanat azonban még nem jelent megszakítás nélküli szeretetet mindenki iránt, minden helyzetben. Hogy ez utóbbi elérhető-e, arra ezek a kutatások nem adnak választ.

Amikor az eszmény elvárássá válik

Egy szeretetteljes élmény fontos lehet számunkra. Egy eszmény irányt adhat a gyakorlásunknak. A nehézség ott kezdődik, amikor ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy egy spirituális embernek mindig így kell éreznie.

Ilyenkor a harag, a csalódás vagy az ellenkezés már a fejletlenség bizonyítékának tűnhet. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, mit jeleznek ezek az érzések, igyekszünk megszabadulni tőlük — vagy legalább úgy tenni, mintha már nem lennének jelen.

John Welwood pszichoterapeuta és buddhista gyakorló spirituális elkerülésnek nevezte a spirituális elképzelések és gyakorlatok olyan használatát, amellyel megkerüljük a feldolgozatlan érzéseinket és a kapcsolati nehézségeinket. A tanítás ilyenkor követelőző belső hanggá válhat: előírja, hogyan kellene éreznünk, és bűntudatot kelt, ha mást tapasztalunk.

Az önfelértékelés lehetősége is megjelenhet. Egy kutatás összefüggést talált a spirituális felsőbbrendűség és a közösségi nárcizmus — a saját segítőkészségünk és erkölcsösségünk rendkívüliségébe vetett hit — között. Ez nem bizonyítja, hogy a szereteteszmény nárcizmust okoz. Arra viszont figyelmeztethet, hogy a spiritualitás nyelve az önigazolás eszközévé is válhat.

Visszaérünk tehát a nyitó kérdéshez: mit jelent, amikor azt mondjuk, hogy feltétel nélkül szeretünk? Valóban figyelünk a másikra? Vagy egy megnyugtató képet őrzünk önmagunkról?

És amikor tőlünk várnak feltétel nélküli szeretetet, jóakaratot kérnek — vagy azt, hogy ne mondjunk nemet?

A szeretetben nekünk is van helyünk

Az elfogadás, a helyeslés, a megbocsátás és a bizalom különböző dolgok. Robert Enright megbocsátásmodelljében lehetséges megbocsátani anélkül, hogy helyreállítanánk a kapcsolatot vagy ismét megbíznánk a másikban. Attól, hogy megváltozik a belső viszonyulásunk, a másik még nem válik megbízhatóvá.

Szerethetek tehát valakit, és közben elutasíthatom azt, amit tesz. Kívánhatom a javát, és dönthetek a távolság mellett. Az érzéseim elfogadása nem kötelez arra, hogy minden kapcsolatot fenntartsak.

A feltétel nélküli szeretet eszménye sem kötelez arra, hogy eltűrjük a bántást, vagy újra és újra háttérbe szorítsuk a saját szükségleteinket. Attól, hogy kiállunk magunkért, nemet mondunk vagy kilépünk egy kapcsolatból, nem leszünk kevésbé szerethetőek. Ez önmagában a szeretetre való képességünket sem cáfolja. A másik ember méltóságának tisztelete mellett a sajátunkat is megőrizhetjük.

Ha a szeretet nevében mindig csak egyikünknek kell lemondania a biztonságáról, a hangjáról és a döntéseiről, érdemes megkérdeznünk: mit nevezünk itt szeretetnek?

A vágy, hogy ne kelljen kiérdemelnünk a szerethetőségünket, ettől még érthető és fontos marad. A feltételekhez kötött szülői elfogadás kutatása összefüggést talált az ilyen tapasztalatok, a belső kényszer és az ingadozó önértékelés között. Ebből nem következik, hogy minden feltétlen szeretet iránti vágy gyermekkori sérülésből ered. De segít megérteni, miért olyan fontos számunkra, hogy a hibáinkkal és nehéz érzéseinkkel együtt is elfogadhatóak lehessünk.

Más azt kívánni, hogy hibáinkkal együtt is értékesek és szerethetőek maradjunk, és más azt követelni, hogy bármit teszünk, a kapcsolat soha ne változhasson meg. Ugyanígy a saját szerethetőségünket sem kell azzal kiérdemelnünk, hogy mindenbe beleegyezünk.

Te mit értesz alatta?

A feltétel nélküli szeretet eszménye mögött több, egymással rokon, mégis különböző elképzelést találunk. Nem szükséges mindegyiket ugyanúgy elfogadnunk. De érdemes tudnunk, melyikről beszélünk, amikor magunktól vagy másoktól várjuk.

Négy kérdés segíthet ezt tisztázni:

• Mitől független? Viszonzástól, teljesítménytől, egyetértéstől vagy a másik viselkedésétől?
• Kire terjed ki? Egy szeretett emberre, önmagunkra, idegenekre vagy minden lényre?
• Miben nyilvánul meg? Érzésben, jóakaratban, cselekvésben vagy kapcsolati közelségben?
• Mennyire tartós? Pillanatnyi élmény, újra választott hozzáállás vagy állandó állapot?

Tegyünk egy próbát! Fejezd be ezt a mondatot:

„Számomra a feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy…”

Majd ezt is:

„Ez azonban nem jelenti azt, hogy…”

Az is érvényes felismerés lehet, ha végül más kifejezést választasz: önzetlen szeretet, egyetemes jóakarat, biztonságos elfogadás vagy szeretetteljes jelenlét.

A pontosabb szó közelebb vihet ahhoz, amit valóban szeretnél megélni. És ahhoz is, amit másoktól jogosnak érzel kérni.

Áldás!