Nagyító alatt: A bizonyosság illúziója

Nemrég Kathleen McGowan írónő egyik bejegyzésébe botlottam a facebookon Mária Magdolnával kapcsolatban. Egy olyan spirituális tanító kijelentésére reagált, aki nagyjából azt állította: senki sem tudhatja, ki volt valójában Mária Magdolna, ezért a történeti kutatásnál fontosabb a személyes megtapasztalás és a beavatás.

McGowan szerint a „senki sem tudhatja az igazságot” veszélyes mondat. Könnyen felmentéssé válhat ugyanis arra, hogy bármit kitaláljunk, majd spirituális igazságként adjuk tovább.

És ezen a ponton nagyon egyetértek vele.

Csakhogy szerintem a történet másik fele legalább ennyire érdekes.

Nem tudni valamit nem szégyen

A spirituális közegben sokszor találkozom azzal, hogy valaki fontosabbnak tartja a saját érzékelését, értelmezését, mint azt, hogy utánanézzen annak, amiről beszél.

Egyszer például végighallgattam egy beszélgetést, amelyben valaki elmesélte, hogy meditációban egy sólyomfejű egyiptomi isten jelent meg neki. A tanító minden kétséget kizáróan rávágta, hogy igen, ő Thot volt, és már magyarázta is, mit jelent a megjelenése. Csakhogy Thotot hagyományosan íbiszfejjel ábrázolták. A sólyomfej sokkal inkább Hóruszra utal.

És nem, egyáltalán nem kell mindenkinek fejből ismernie az egész egyiptomi panteont. Erre találták ki azt a rendkívül hasznos mondatot:

„Nem tudom. Utánanézek.” – amit véleményem szerint spirituális körökben is többször kellene használnunk. 

A probléma a fenti történetben sem a tudatlanság, hanem a bizonyosság látszata.

Ugyanez történik akkor, amikor egy meditációban kapott kép, egy „letöltés” vagy személyes intuíció észrevétlenül történeti ténnyé változik. Attól, hogy én valamit mélyen igaznak érzek, még nem állíthatom automatikusan, hogy kétezer évvel ezelőtt valóban így történt.

De itt jön a történet másik oldala.

A forrás sem maga az igazság

Mert abból, hogy nem írhatjuk át kedvünk szerint a történelmet, még egyáltalán nem következik, hogy a történelemtudomány birtokában lenne annak, ami „valójában történt”.

A múltból csak töredékek maradtak ránk. Szövegek elvesztek. Könyvtárak pusztultak el. Egyes iratokat másoltak és továbbadtak, másokat nem. Bizonyos nézőpontok fennmaradtak, mások eltűntek. Voltak emberek és közösségek, akiknek a hangja eleve sokkal kisebb eséllyel került írásba.

Azt szoktuk mondani, hogy a történelmet a győztesek írják. Ez így talán túlságosan leegyszerűsítő, de van benne egy fontos igazság: az, hogy mire emlékezünk, soha nem teljesen független attól, hogy kinek volt hatalma beszélni, írni, megőrizni és továbbadni a saját történetét.

És még az a forrás is, amely fennmaradt, emberi alkotás. A szerzője látott valamit, hallott valamit, hitt valamiben, valamit fontosnak tartott, valamit talán nem ismert, valamit másképpen értelmezett. A forrás nem egy nyitott ablak a múltra, amelyen keresztül egyszerűen benézhetünk, és megláthatjuk, mi történt.

Éppen ezért van szükség forráskritikára. Nem azért, mert a forrásokban ott lapul a megkérdőjelezhetetlen igazság, hanem éppen azért, mert azok is töredékesek, részlegesek és értelmezésre szorulnak.

És akkor ki volt Mária Magdolna?

Ezért érzem problémásnak McGowan álláspontjának másik végletét is.

Igaza van abban, hogy Magdolna nem egy üres vászon, amelyre kedvünk szerint ráfesthetjük a saját spirituális elképzeléseinket. Létezett egy első századi nő, akiről maradtak fenn korai forrásaink, hagyományaink, és ezeket nem lenne tisztességes egyszerűen félresöpörni azért, mert a saját történetünk jobban tetszik.

De ebből még nem következik, hogy pontosan tudjuk, ki volt. A forrásaink keveset mondanak róla. Azok sem egyformák, és nem egy időben keletkeztek. Sok minden elveszhetett, amiről ma már azt sem tudjuk, hogy valaha létezett.

A történeti Magdolna ezért számomra nem egy kész portré. Inkább egy töredékes mozaik. Vannak darabjai, amelyeket viszonylag biztosan a helyükre tudunk tenni. Vannak, amelyekről vitatkozunk. És vannak hatalmas üres területek, amelyekről egyszerűen nem tudjuk, mi lehetett ott.

A probléma akkor kezdődik, amikor ezeket az üres helyeket bizonyossággal töltjük ki – akár spirituális letöltésekből, akár történeti rekonstrukciókból.

Talán nem ugyanazt a kérdést tesszük fel

Én magam is évek óta kutatom Magdolna alakját, miközben spirituálisan is kapcsolódom hozzá. Vannak saját tapasztalataim, meditációs élményeim és egy belső képem arról, ki lehetett ő és milyen kapcsolatban állhatott Jézussal.

Ezeket nem szeretném megtagadni csak azért, mert történetileg nem bizonyíthatók. De bizonyítéknak sem szeretném használni őket.

És talán éppen itt van számomra a feloldás. Nem kell mindenáron eldöntenünk, hogy a történésznek vagy a misztikusnak van igaza. Talán nem is mindig ugyanazt a kérdést teszik fel.

A történeti kutatás megpróbálja rekonstruálni, hogy a fennmaradt nyomok alapján mit állíthatunk a múltról.

A spirituális tapasztalat pedig arról is szólhat, hogy mit jelent számunkra ma egy alak, egy történet vagy egy hagyomány.

Mindkettő értékes lehet. És mindkettő eltorzulhat, amikor elfelejti a saját határait.

A „senki sem tudhatja az igazságot” mondat valóban nem jogosít fel arra, hogy bármit igazsággá nyilvánítsunk. De néhány fennmaradt forrás sem jogosít fel arra, hogy azt higgyük: már mindent tudunk.

Talán az alázat valahol a kettő között kezdődik. Ott, ahol komolyan vesszük a forrásokat, de tudjuk, hogy töredékeket tartunk a kezünkben. Ahol komolyan vesszük a saját spirituális tapasztalatainkat, de nem nevezzük őket történeti bizonyítéknak.

És ahol marad bennünk annyi kíváncsiság, hogy az üres helyeket ne töltsük ki túl gyorsan.

Mert néha a legőszintébb válasz valóban csak ennyi:

Nem tudom.

És talán éppen ettől marad hely arra, hogy tovább keressünk. 

Áldás!