Magdolna és Margit – A szent nő két arca

Van két nő, akik egészen más korban, más körülmények között éltek, mégis mindketten különösen közel állnak a szívemhez: Mária Magdolna és Árpád-házi Szent Margit.

Talán éppen ezért kezdtem el egymás mellett nézni a történetüket. Nem azért, mert valamiféle történeti kapcsolatot kerestem közöttük – több mint ezer év választja el őket egymástól –, hanem egyszerűen kíváncsi lettem arra, miért érzek bennük valami hasonlót.

És minél tovább néztem őket, annál több érdekes párhuzamot találtam.

Persze fontos rögtön az elején tisztázni, hogy két nagyon különböző forrásanyaggal dolgozunk. Magdolnáról az evangéliumok mellett apokrif iratok, későbbi legendák és évszázadok alatt kialakult hagyományok mesélnek. Margitról jóval több történeti adatunk van, többek között a halála után néhány évvel lefolytatott szenttéavatási vizsgálat tanúvallomásai, de az ő alakjára is gazdag legendahagyomány rakódott.

A következő párhuzamok ezért nem azt akarják bizonyítani, hogy a két nő „ugyanazt az utat járta”. Inkább arra hívlak, hogy egy pillanatra nézzünk rájuk egymás mellett.

Istennek szentelt élet

Talán ez a legegyértelműbb közös pont. Mindkettejük történetének középpontjában az isteni szolgálat áll.

Az evangéliumok Mária Magdolnája azok közé a nők közé tartozik, akik Jézust követték, támogatták a működését, jelen voltak a keresztre feszítésénél, majd a sírnál is. Életének korábbi részéről szinte semmit sem tudunk, ezért azt sem állíthatjuk biztosan, hogy „mindent hátrahagyott” Jézus kedvéért. A fennmaradt történetben azonban már egy olyan nőként találkozunk vele, akinek az élete szorosan összefonódott Jézus követésével.

Margit esetében egészen más úton jutunk el ugyanide. Királylánynak született: IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária gyermekeként olyan élet várhatott volna rá, amelyben házassága és gyermekei fontos dinasztikus szerepet töltenek be. Szülei azonban már születése előtt Istennek ajánlották, ha Magyarország megszabadul a tatárjárás pusztításától.

Ami gyermekkorában még a szülei fogadalma volt, azt Margit később saját döntésévé tette. Amikor apja politikai házasságokat próbált szervezni számára, következetesen visszautasította őket, és ragaszkodott a szerzetesi élethez.

Mindketten egészen más helyzetből érkeztek, de életük középpontjába végül ugyanaz került: egy náluk nagyobbnak érzett hívás.

Az önmegtagadás szélsőséges formái

Mindkét nő későbbi hagyományában fontos szerepet kapott az aszkézis és az önmegtagadás.

Magdolna esetében ezt nem az evangéliumokból tudjuk. A középkori nyugati hagyomány szerint élete végén Dél-Franciaországba került, és harminc évet töltött remeteként a Sainte-Baume barlangjában. Történeti bizonyítékunk erre nincs, a legenda azonban évszázadokon keresztül meghatározta azt, ahogyan a keresztény Európa Magdolnára tekintett: a világtól elvonuló, vezeklő, Istennek teljesen átadott nőként.

Margit aszkézise viszont már a róla szóló korai forrásokban is hangsúlyosan megjelenik. Böjtölt, virrasztott, kemény testi vezekléseket végzett, a kolostor legalantasabb munkáit is vállalta, és saját királyi származásával járó kiváltságokat sem kereste.

Mai szemmel ezeknek a gyakorlatoknak egy része kifejezetten szélsőségesnek tűnhet. Éppen ezért nem feltétlenül követendő példát látok bennük. Sokkal érdekesebb számomra az a radikális odaadás, amely mindkettejük későbbi képének meghatározó részévé vált.

Bensőséges kapcsolat Jézussal

Talán ez az a pont, ahol számomra a két nő a legközelebb kerül egymáshoz.

Magdolna Jézushoz fűződő kapcsolatáról ezen az oldalon valószínűleg nem kell sokat mesélnem. 🙂 A kanonikus evangéliumokból nem tudjuk pontosan, milyen természetű volt ez a kapcsolat, de azt igen, hogy Magdolna Jézus legkitartóbb követői közé tartozott. Ott van a keresztnél, amikor mások már eltűntek, elmegy a sírhoz, és János evangéliumában ő találkozik elsőként a feltámadt Krisztussal.

Margit életében egészen más módon jelenik meg ugyanez a bensőségesség. A róla fennmaradt hagyomány intenzív imaéletről, misztikus tapasztalatokról és Krisztus iránti mély szeretetről beszél.

És innentől már kilépek a történeti források világából.

A saját tapasztalataim alapján Margitot mindig úgy érzékeltem, mint aki rendkívül eleven kapcsolatban állt Jézussal. Számomra úgy tűnt fel a belső képeimben, hogy nem egy távoli Istennel beszélgetett, hanem egy nagyon közeli, szinte érzékelhető jelenléttel. Mintha Jézus valóban ott lett volna mellette, amikor a szigeten sétált, vagy amikor félrevonult imádkozni.

Ezt természetesen nem történeti állításként írom. Ez az én spirituális érzékelésem Margitról. De talán éppen ezért érzek olyan mély rokonságot közte és Magdolna között: mindkettejük történetében ott van a Krisztussal való személyes találkozás női tapasztalata.

A megújulás hírnökei

Mindkettejük története egy nagyobb fordulóponthoz is kapcsolódik.

Magdolna a kereszténység legnagyobb fordulatának tanúja. János evangéliumában ő találkozik elsőként a feltámadt Jézussal, majd ő viszi el ennek hírét a tanítványoknak. Innen ered későbbi címe is: apostolorum apostola, az apostolok apostola.

Margit természetesen egészen más értelemben kapcsolódik a megújuláshoz. Szülei a tatárjárás idején tettek fogadalmat, hogy ha az ország megmenekül, születendő gyermeküket Istennek ajánlják. Margit így már születésétől kezdve összekapcsolódott a pusztításból talpra álló Magyarország történetével.

Nem ugyanarról a „feltámadásról” beszélünk. De mindkét nő történetének hátterében ott áll valami, ami összeomlott – és valami, ami újra életre kel.

A feltámadás kertje

Van egy sokkal játékosabb, szimbolikus párhuzam is, amit egyszerűen túlságosan szeretek ahhoz, hogy kihagyjam.

Magdolna történetének egyik legszebb jelenete egy kertben játszódik. János evangéliumában a sír közelében álló Magdolna meglátja a feltámadt Jézust, de először nem ismeri fel: azt gondolja, hogy a kertész áll előtte. Csak akkor ismeri fel, amikor Jézus a nevén szólítja.

Margit életének jelentős része szintén egy különleges „kertben” telt: a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten.

Természetesen ez nem történeti kapcsolat a két nő között. Inkább egy szimbólum, amely számomra összeköti őket.

A kert az átalakulás, az elvonulás, a találkozás és az új élet ősi képe. Talán ezért is szeretek úgy sétálni a Margitszigeten, hogy közben nemcsak a romokat nézem, hanem megpróbálom elképzelni azt a teret is, amelyben Margit egykor élt, imádkozott és kereste Istent.

Ha egyszer arra jársz, próbáld ki te is.

Amikor egy nő maga akar dönteni a hivatásáról

Itt azonban már egy sokkal érdekesebb párhuzamhoz érkezünk.

Mária evangéliumában és más korai keresztény apokrif hagyományokban Magdolna olyan nőként jelenik meg, akinek spirituális tekintélyét nem minden férfi tanítvány fogadja könnyen. Különösen Péterrel kerül konfliktusba: a kérdés végső soron az, elfogadható-e, hogy egy nő olyan tanítást közvetítsen, amelyet állítása szerint közvetlenül a Megváltótól kapott.

Margit konfliktusa egészen más természetű volt. Őt nem azért próbálták félreállítani, mert tanítani akart. Az ő történetében a kérdés inkább az volt: ki rendelkezhet az életéről? Királylányként házassága nem pusztán magánügy volt. Diplomáciai eszköz, dinasztikus lehetőség, politikai szövetség lehetett belőle. Apja később valóban megpróbálta férjhez adni, Margit azonban újra és újra nemet mondott. Ez azért különösen érdekes, mert gyermekkorában nem ő választotta a kolostort. Szülei ajánlották fel Istennek. Felnőve azonban már lehetősége lett volna más utat választani – és ő maga döntött úgy, hogy marad.

Néha hallani azt a modern értelmezést, hogy Margit valamiféle korai feminista alak lehetett. Történetileg ez természetesen anakronisztikus: egy 13. századi domonkos apáca nem volt „feminista” a szó mai értelmében. De azt sem érdemes elhallgatni, mennyire radikális volt a döntése.

Egy középkori királylány következetesen visszautasította, hogy a teste, a házassága és a jövője dinasztikus politika eszközévé váljon. Nem azért, mert elutasította a vallást vagy a kötelességet.

Hanem azért, mert ő maga akarta eldönteni, kinek adja az életét.

A szent nő archetípusa

A két történet ugyanakkor azt is megmutatja, hogyan alakította a keresztény kultúra a „szent nő” képét. Önmegtagadás. Szüzesség. Alázat. Engedelmesség. Szenvedés. Bűnbánat.

Magdolna nyugati alakjából évszázadokra elsősorban a vezeklő bűnös lett. Margit történetében pedig egyre nagyobb hangsúlyt kapott az aszkézis, az önsanyargatás és az önfeláldozás.

Csakhogy egyikük sem fér bele teljesen ebbe a képbe. Magdolna nemcsak síró bűnbánó: az evangéliumokban tanú és hírvivő, bizonyos apokrif hagyományokban pedig tanító és spirituális tekintély. Margit sem egyszerűen egy engedelmes apáca. Életének egyik legfontosabb döntésében épphogy nem engedelmeskedett annak a hatalomnak, amely meg akarta mondani neki, milyen életet kell élnie.

Talán éppen ez teszi mindkettejüket ennyire izgalmassá.

A hagyomány szent nőket alkotott belőlük – de a történeteik időnként túlnőnek azon a kereten, amelybe az utókor megpróbálta belehelyezni őket.

És egyszer valóban egymás mellé kerültek

Van egy középkori-reneszánsz kép, amely régóta az egyik kedvenc Magdolna-ábrázolásom.

Juan de Borgoña 1518–1520 körül készült táblaképén Mária Magdolna három domonkos szent társaságában jelenik meg: Veronai Szent Péter, Sienai Szent Katalin és – meglepetésemre – Árpád-házi Margit mellett.

A festmény eredetileg a madridi Santo Domingo el Real domonkos női kolostor számára készült nagyobb Keresztrefeszítés-kompozíció része volt.

Ez önmagában nem bizonyít valamiféle különleges történeti kapcsolatot Magdolna és Margit között. Magdolna fontos alakja volt a domonkos hagyománynak, Margit pedig már jóval hivatalos, 1943-as szentté avatása előtt bekerült a rend nemzetközi szentkultuszába.

Mégis van valami számomra nagyon megindító abban, hogy több mint ötszáz évvel ezelőtt egy domonkos női kolostorban valaki úgy döntött: ugyanazon a képen szeretné látni őket.

Talán nem ugyanazért, amiért én ma egymás mellé helyezem a történetüket.

De ott vannak! Magdolna, aki a feltámadás hírével érkezik vissza a tanítványokhoz. És Margit, a magyar királylány, aki a földi korona helyett egy egészen másfajta életet választott.

Két nő, akiket több mint ezer év választott el egymástól.

Két egészen különböző történet.

És mégis, ha sokáig nézem őket, valahol ugyanarról mesélnek nekem: arról a pillanatról, amikor egy nő meghallja a saját hívását – és úgy dönt, hogy követi.