Nagyító alatt: A Sion-rend

Ha még nem hallottál volna róluk: a Sion-rend egy olyan titkos társaság, amely állítólag közel kilencszáz éven át működött Európa történelmének hátterében.

Kapcsolatba hozták őket a templomos lovagokkal, a Meroving-dinasztiával és Rennes-le-Château rejtélyével. Nagymesterei között olyan neveket találunk, mint Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugo, Claude Debussy vagy Jean Cocteau.

A történet legismertebb változatában azonban ennél is nagyobb titkot őriznek: Jézus és  Magdolna vérvonalát.

Ha mindez mégis ismerősen hangzik, az nem véletlen. A történet Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln The Holy Blood and the Holy Grail – magyarul Az abbé titka – című könyvén keresztül jutott el a szélesebb közönséghez, majd A Da Vinci-kóddal gyakorlatilag az egész világ megismerte.

Csakhogy van egy probléma. Ha elkezdjük ellenőrizni ezt a történetet, meglepően sok mindenről kiderül, hogy igaz. Volt középkori vallási közösség a Sion-hegyen. Voltak templomos lovagok. Volt II. Dagobert. Megtörtént az 1188-as gisors-i konfliktus. Leonardo, Newton, Fludd és a többiek természetesen valóban léteztek. És ami talán a legmeglepőbb: Sion-rend is volt.

Úgyhogy vegyük elő a nagyítót. Mert a kérdés nem egészen az, hogy létezett-e a Sion-rend. Hanem az: ugyanarról a Sion-rendről beszélünk?

Az első nyom: 1956

Ha visszafelé indulunk el a Sion-rend nyomában, egyszer csak eljutunk egy egészen pontos dátumhoz. 1956. május 7. A Francia Nemzeti Könyvtár (Bibliothèque nationale de France, röviden BnF) nyilvántartása ezt adja meg a Prieuré de Sion létrejöttének dátumaként.

És nem pusztán egy homályos utalásról van szó. A szervezetet Annemasse-ban jegyezték be az 1901-es francia egyesületi törvény alapján. Az alapítók között Pierre Plantard mellett André Bonhomme, Jean Deleaval és Armand Defago szerepeltek. Plantard lett a főtitkár. Az egyesületnek még saját lapja is volt Circuit címmel. 

Vagyis: megvan! Találtunk egy valódi Prieuré de Siont. Csak van vele egy apró probléma. Ez a Sion-rend nem a keresztes háborúk idején bukkan fel. Hanem 1956-ban. És ezen a ponton még nincs Jézus-vérvonal. Nincsenek templomosok. Nincs Leonardo. Nincs kilencszáz éves titkos történelem.

Van viszont egy teljesen dokumentálható francia egyesület. Tehát azt sem mondhatjuk, hogy: „A Sion-rend soha nem létezett.” Létezett. Most már csak azt kellene kiderítenünk, hogyan jutunk el innen a középkorig.

Ehhez pedig először meg kell ismernünk Pierre Plantardot.

Pierre Plantard belép a történetbe

Plantardot nagyon könnyű lenne úgy elképzelni, mint egy embert, aki egy szép napon leült, és kitalált magának egy ősi titkos társaságot. Csakhogy a történet ennél érdekesebb. Már jóval 1956 előtt is foglalkoztatták a lovagi, politikai és ezoterikus szervezetek. Az általa vezetett Alpha-Galates nevű csoportnak 1942–43-ban még folyóirata is megjelent: Vaincre – pour une jeune chevalerie. Az alcím nagyjából azt jelenti: „egy fiatal lovagságért”.

Ez tizenhárom évvel a Sion-rend megalapítása előtt történik. Plantard tehát nem véletlenül nyúlt ehhez a világhoz. Hosszú időn keresztül alapított szervezeteket, foglalkozott politikával, genealógiákkal, lovagrendi és ezoterikus elképzelésekkel.

Aztán egy idő után történt valami még érdekesebb.

Plantard maga is bekerült a történetbe.

Egy meggyilkolt király és egy nagyon hasznos fiú

Ehhez szükségünk lesz egy valódi frank királyra, II. Dagobertre. Dagobert tényleg létezett, és 679-ben meggyilkolták. Eddig meg is vagyunk. A Sion-genealógiák azonban ismernek egy IV. Sigebert nevű fiút is. A történet szerint Sigebert túlélte apja meggyilkolását, rajta keresztül pedig fennmaradt a Meroving-dinasztia vérvonala. Évszázadokon át. Egészen addig, amíg végül eljutott…

Pierre Plantardhoz.

Na jó. Itt már érdemes egy kicsit közelebb hajolni a nagyítóval:)

Dagobert valós, történeti személy. A Plantardhoz vezető Sigebert-féle leszármazási láncot azonban nem sikerült olyan független történeti forrásokban megtalálnom, amelyek megelőznék a modern Sion-anyagokat. Ez még nem lenne feltétlenül végzetes. Hiszen talán léteznek valahol ilyen dokumentumok… És valóban. Léteznek.

Sőt, a Francia Nemzeti Könyvtárban vannak.

A titkos dokumentumok

Itt lépnek be a történetbe az úgynevezett Dossiers secrets d’Henri Lobineau iratok. Genealógiák.  Történeti adatok. A Sion-rend múltjára vonatkozó információk. És mindez bekerült a Francia Nemzeti Könyvtár gyűjteményébe. Ez azért elég jól hangzik.

„A Francia Nemzeti Könyvtárban őrzött titkos dokumentumok szerint…” – Már majdnem halljuk a dokumentumfilm narrátorának hangját.

Csakhogy itt érdemes tisztázni, mit jelent egyáltalán az, hogy valami ott van. A BnF szerepét magyar olvasóként talán úgy a legegyszerűbb elképzelni, mint nálunk az Országos Széchényi Könyvtárét. Nemzeti könyvtárként dokumentumokat gyűjt, megőriz, feldolgoz és katalogizál.

De: a könyvtár önmagában nem hitelesítő intézet. Attól, hogy egy dokumentum bekerül egy nemzeti könyvtár gyűjteményébe, még nem lesz történetileg igaz mindaz, amit leírtak benne. És itt jön az igazán kellemetlen rész. A BnF mai katalógusa a Dossiers létrejöttéhez Pierre Plantardot és Philippe de Chériseyt kapcsolja.

Vagyis lassan kezd kirajzolódni egy érdekes útvonal:

megszületik egy történet
↓
megjelennek az azt alátámasztó dokumentumok
↓
a dokumentumok bekerülnek egy tekintélyes könyvtárba
↓
évekkel később kutatók megtalálják őket
↓
majd a történet bizonyítékaiként hivatkoznak rájuk.

Ez azért már gyanús. De még mindig nincs vége… Mert amikor azt hinnénk, hogy végre elkaptuk a történetet… kiderül, hogy tényleg volt egy középkori közösség a Sion-hegyen.

Na jó. A középkori Sion tényleg létezett?

Bizonyos értelemben igen. A keresztes háborúk idején valóban létezett vallási intézmény a jeruzsálemi Sion-hegyen: a Notre-Dame du Mont-Sion apátság és kanonoki közösség. Tehát van Sion-hegy. Van középkori vallási közösség. Van keresztes Jeruzsálem. Ezeket nem Plantard találta ki.

Egyetlen dolog hiányzik. Annak bizonyítéka, hogy ez a középkori közösség ugyanaz a szervezet, amelyet 1956-ban Prieuré de Sion néven bejegyeztek Franciaországban.

Ezt a láncszemet nem sikerült megtalálnom. De ha már itt vagyunk a keresztes háborúkban, van még valaki, akivel feltétlenül találkoznunk kell.

Természetesen a templomosok

Mert milyen tisztességes európai titkosrend-történet lenne teljes nélkülük? A Sion-dokumentumok szerint a két rend nem egyszerűen ismerte egymást. Egyes változatokban a Sion-rend hozta létre a templomosokat, és a két szervezet hosszú időn keresztül közös vezetés alatt működött.

Egészen 1188-ig. Amikor állítólag szakítottak. És most már sejthetitek, mi következik. 1188-ban tényleg történt valami. Gisors-nál II. Fülöp francia és II. Henrik angol király konfliktusának idején kivágtak egy híres öreg szilfát. Az esemény fennmaradt a középkori történeti hagyományban. 1188 tehát valódi. Gisors valódi. A konfliktus valódi.

Csak éppen olyan független középkori forrást nem találtam, amely szerint ezen a napon szakadt ketté a templomosok és a Sion-rend titkos szövetsége. Érdekes módon még Baigent, Leigh és Lincoln is elismerték, hogy erre nincs külső történeti megerősítés.

És a minta megint ugyanaz. Megint van előttünk egy valós történelmi esemény. És van egy történet arról, mi történt valójában a háttérben. Tegyük el ezt egyelőre. Még szükségünk lesz rá…

Leonardo, Newton és egy gyanúsan jó névsor

Ha valaki egy évszázadokon át működő titkos társaságot akarna írni Európa történetébe, előbb-utóbb szüksége lesz nagymesterekre. A Sion-rend ebből a szempontból nem okoz csalódást. Nicolas Flamel. René d’Anjou. Botticelli. Leonardo da Vinci. Robert Fludd. Robert Boyle. Isaac Newton. Victor Hugo. Claude Debussy. Jean Cocteau.

Az ember erre azért felkapja a fejét. Főleg azért, mert a névsor szereplői közül többen tényleg remekül illenek a történetbe. Newton valóban foglalkozott alkímiával és teológiával. Robert Fludd ténylegesen a hermetikus és rózsakeresztes eszmék világában mozgott. A felsorolt személyek között pedig találhatunk kulturális, filozófiai és személyes kapcsolatokat is. Ha elég sokáig keresünk, egyre többet.

Csak egyetlen kérdés marad: hol vannak azok a független történeti források, amelyek szerint ezek az emberek egy Prieuré de Sion nevű szervezet nagymesterei voltak?

Itt már sokkal nagyobb a csend. És közben érdemes nyitva hagynunk egy másik lehetőséget is. Lehet, hogy valóban létezett valamiféle szellemi folytonosság. Eszmék vándorolhatnak évszázadokon keresztül. Könyveket olvasunk, tanítványokat képzünk, szimbólumokat veszünk át, régi filozófiákat fedezünk fel újra. Lehet szellemi folytonosság szervezeti folytonosság nélkül.

Ehhez nem feltétlenül kell ugyanannak a titkos társaságnak kilencszáz éven keresztül működnie.

De Cocteau aláírt valamit

Jean Cocteau különösen érdekes eset. Baigent, Leigh és Lincoln kaptak egy dokumentumot, amelyen állítólag Cocteau aláírása szerepelt. Összehasonlították ismert aláírásaival, és hitelesnek találták. Ez már azért komolyabb kapaszkodó.

Csakhogy a dokumentumot Philippe de Chérisey juttatta el hozzájuk. Igen. Megint ugyanaz a kör, amelyhez más Sion-dokumentumok létrejötte is visszavezethető. Független kortárs forrást Cocteau Sion-tagságára vagy nagymesterségére nem találtam.

Ez nem bizonyítja, hogy Cocteau soha életében semmilyen kapcsolatban nem állhatott Plantard körével. Csak azt jelenti, hogy az állítást jelenleg nem tudjuk Plantardék körétől függetlenül igazolni. 

És ezen a ponton már majdnem készen állnánk arra, hogy Plantardot egyszerűen elkönyveljük egy különösen kitartó történetgyártónak. Csakhogy… van egy kortárs forrásunk, amelyben Plantard tényleg felbukkan a francia nagypolitika közelében.

Na jó. Ezt nem söpörhetjük le…

Plantard megjelenik a politikai életben 

1958. Franciaország politikai válságban van. Charles de Gaulle visszatérése körül komoly mozgolódás zajlik. És egy 1958. június 9-i Le Monde-cikkben egyszer csak felbukkan egy ismerős név: Pierre Plantard. A lap egy de Gaulle-t támogató „Comité national” delegált titkáraként említi.

Ez most fontos. Nem egy húsz évvel később összeállított Sion-dokumentumról beszélünk. Kortárs sajtóforrásról beszélünk. Plantard tehát ténylegesen megpróbált politikai szerepet vállalni az 1958-as francia válság idején.

És ezen a ponton Lynn Picknett és Clive Prince feltesz egy kifejezetten érdekes kérdést. Mi van, ha Plantard történetéből nem minden úgy kamu, ahogy azt elsőre gondolhatjuk?

Mi van, ha mégsem ilyen egyszerű?

Picknett és Prince évekkel később újra megvizsgálták a Sion-rendet. És ami számomra különösen érdekes: nem próbálták megmenteni az ősi rend történetét. Arra jutottak, hogy a Prieuré de Sion modern, 1956-ban létrehozott szervezet. A Jézus-vérvonal történetét sem fogadták el.

Viszont felvetettek valami mást. Szerintük elképzelhető, hogy a Sion-rend különböző politikai szervezetek fedőszervezeteként működött, Plantard pedig egy nagyobb szünarchista politikai hálózat része lehetett. Értelmezésükben ez a kör még de Gaulle 1958-as visszatérésében is jelentős szerepet játszhatott.

És ezt szerintem nem lenne korrekt egyszerűen kinevetni. Mert az első lépcsőfok valódi. Plantard tényleg politizált. Tényleg megjelent a de Gaulle-párti szervezkedésben.

A következő lépcsőfok azonban már az lenne, hogy mindez egy nagy európai szünarchista háttérhálózat működésének bizonyítéka. Erre viszont nem találtam az előzőhöz hasonló erejű, független bizonyítékot.

Picknett és Prince szerintem észrevettek valami fontosat: Plantard valószínűleg több volt egyszerű tréfacsinálónál. Csak ebből még nem következik, hogy akkora politikai szereplő volt, amekkorává egy következő történet tette.

És közben Franciaország egy másik részén már vár ránk egy pap, egy templom és egy állítólagos kincs.

Rennes-le-Château felkerül a Sion térképére

Rennes-le-Château külön történetet érdemel, úgyhogy az ottani legendát részletesen majd egy külön cikkben tesszük nagyító alá. Most elég hozzá ennyi:

Rennes-le-Château rejtélye nem Plantarddal kezdődött. És ami még érdekesebb: eredetileg nem is Jézusról és Magdolnáról szólt.

Az 1950-es években Noël Corbu még egy elrejtett királyi kinccsel magyarázta Bérenger Saunière különösnek tűnő vagyonát. A következő évtizedben azonban Rennes története találkozott Plantard világával. 1967-ben Gérard de Sède megjelentette L’Or de Rennes című könyvét. És ezzel a két történet összekapcsolódott. Egy francia faluban lévő titok. Egy titkos rend. Genealógiák. Templomosok. Merovingok. Rejtélyes dokumentumok.

Innen már csak egy ember kellett, aki az egészet kiviszi Franciaországból. Henry Lincoln.

A Sion-rend meghódítja a világot

Henry Lincoln brit forgatókönyvíró az 1960-as évek végén találkozott de Sède könyvével. És rákattant. A BBC Chronicle sorozatának több dokumentumfilmet készített a témáról. Később Michael Baigent és Richard Leigh is bekapcsolódott a kutatásba. Lincoln megmutatta nekik a Dossiers secrets-t.

1982-ben pedig megjelent: The Holy Blood and the Holy Grail.

És itt a történet tett egy egészen elképesztő ugrást.

Várjunk. Hol van ebben Mária Magdolna?

Sehol. Legalábbis eddig a pontig. És szerintem ez a Sion-történet egyik legfontosabb részlete. Plantard konstrukciójának középpontjában nem Jézus és Magdolna vérvonala állt. Hanem a Meroving-dinasztia fennmaradása.

Baigent, Leigh és Lincoln munkájában történt meg az a döntő összekapcsolás, amelyből a ma ismert Sion–Magdolna-vérvonal történet megszületett. Ők vetették fel, hogy Jézus és Magdolna házasok lehettek. Gyermekük vagy gyermekeik születhettek. Magdolna Dél-Franciaországba kerülhetett. Leszármazottaik pedig idővel összekapcsolódhattak a Meroving-dinasztiával.

És ezzel a Sion-rend titka hirtelen nagyságrendet váltott. Már nem egy elveszett királyi dinasztia fennmaradását őrizte. Jézus vérvonalát őrizte. Később más szerzők újabb elemeket kapcsoltak hozzá. 

Majd jött Dan Brown. És A Da Vinci-kód után az egész világ nagyjából úgy emlékezett a történetre, mintha mindig is így szólt volna.

Pedig nem így volt. Plantard története nem ugyanaz, mint The Holy Blood and the Holy Grail története. Az nem ugyanaz, mint Picknett és Prince értelmezése. És egyik sem pontosan ugyanaz, mint A Da Vinci-kód.

A történet minden elmeséléssel változott.

Vagyük át újra, mi történt

1956-ban van egy francia egyesület. Kap egy középkori múltat. Megjelenik egy Meroving-vérvonal. Megjelennek az ősi nagymesterek. Összekapcsolódik a templomosokkal. A történetbe bekerül Leonardo, Newton és Cocteau. Találkozik Rennes-le-Château rejtélyével. Henry Lincoln történelmi nyomozásba kezd. Baigent, Leigh és Lincoln összekapcsolják a Meroving-vérvonalat Jézus és Magdolna feltételezett leszármazottaival. Dan Brown pedig mindebből megalkotja A Da Vinci-kód világát.

És mire eljutunk a 21. századba, egy 1956-ban dokumentáltan létrejött francia egyesületből egy kétezer éves titok őrzője lett a kulturális képzeletben.

Na, most már hátradőlhetünk, és kimondhatjuk: „Az egész kamu volt.”

Ugye?

Hát… nem egészen.

Az átverés különös természete

Mert nézzük meg, mit találtunk. Volt középkori közösség a Sion-hegyen. Voltak templomosok. II. Dagobert valóban létezett. Gisors-nál valóban történt valami 1188-ban. A nagymesterlistán szereplő emberek valóban léteztek. Közülük többen ténylegesen foglalkoztak alkímiával, hermetizmussal, vallási vagy ezoterikus kérdésekkel. Plantard valóban alapított egy Prieuré de Sion nevű szervezetet. Valóban voltak politikai ambíciói. 1958-ban valóban felbukkant a de Gaulle-párti politikai mozgolódások környezetében. Rennes-le-Château valóban létezik. Saunière valóban különös figura volt.

Szinte mindenhol valódi dolgokba ütköztünk.

És most talán már látszik, miért volt olyan nehéz ezt a történetet szétszedni.

A pontok és a vonalak

Az emberi elme elképesztően jó mintázatkereső. Adj neki néhány száz évnyi európai történelmet, és szinte bármihez talál kapcsolatokat. Valaki olvasta valaki másnak a könyvét. Valakinek a mestere ismert valakit. Ketten ugyanabban az udvarban fordultak meg. Hárman ugyanazt az ókori szerzőt olvasták. Valaki alkímiával foglalkozott. Valaki hermetizmussal. Valaki szabadkőműves volt. Valaki ugyanazt a szimbólumot használta. 

És egyszer csak kirajzolódik egy háló. A pontok valódiak. Még a közöttük lévő kapcsolatok egy része is valódi lehet. De ebből nem következik automatikusan, hogy az egész hálót ugyanaz a láthatatlan szervezet tartotta össze.

És talán most érdemes feltenni azt a kérdést, amelyet az egész nyomozás során kerülgettünk: pontosan milyen bizonyíték vezet innen oda? Biztos történeti tény? Közvetett bizonyíték? Ésszerű következtetés? Vagy spekuláció?

Mindegyiknek lehet helye. A spekulációból is születhetnek nagyszerű kérdések. Csak nem mindegy, hogy tudjuk-e, éppen melyik szinten járunk.

Akkor mégis átverés volt?

A rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján az 1956 előtti, évszázadokon keresztül folyamatosan működő Prieuré de Sion létezését nem sikerült igazolni. Sőt! A történet legfontosabb bizonyítékainak egy része visszavezethető Plantardhoz és közvetlen környezetéhez.

Ebben az értelemben szerintem teljesen indokolt átverésről beszélni. De én nem úgy foglalnám össze a történetet, hogy: „Plantard kitalált egy hülyeséget, és mindenki bedőlt neki.”

Mert ennél sokkal érdekesebb dolog történt. Plantard évtizedeken keresztül alapított szervezeteket, foglalkozott politikával, genealógiákkal, lovagrendi és ezoterikus történetekkel. Nem egyszerűen egy hamis állítást hozott létre. Narratívát épített.

Aztán más emberek beléptek ebbe a narratívába. Kutatták. Új összefüggéseket találtak. Új kérdéseket tettek fel. Új szereplőket kapcsoltak hozzá. Új jelentéseket fedeztek fel benne.

És egy ponton a történet már nem Plantardé volt.

A legjobb történetekhez nem kell mindent kitalálni

Elég néhány valódi hely. Néhány valódi történelmi személy. Néhány valódi esemény. Egy valódi középkori vallási közösség. Egy valódi lovagrend. Egy meggyilkolt király. Egy különös pap. Egy titokzatos francia falu. Egy nemzeti könyvtárban őrzött dokumentum. Leonardo. Newton. Cocteau. És néhány gondosan meghúzott vonal.

Talán éppen ez a Sion-rend történetének legérdekesebb része: egy történetnek nem kell hamis tényekből állnia ahhoz, hogy hamis legyen. Elég, ha valódi tények között olyan kapcsolatokat teremtünk, amelyeket valójában nem tudunk bizonyítani. És minél több valódi pontot találunk a térképen, annál könnyebb elfelejteni megkérdezni: ki húzta meg közöttük a vonalat?

Utóirat: és a Sion-rend ma?

Ja, igen. Van még valami. A Sion-rend története nem ért véget.

Ma is működik egy Prieuré de Sion néven fellépő szervezet, amely saját állítása szerint 2015-ben jogilag újraalapította a rendet, és Plantard beavatási hagyományának folytatójaként tekint magára. Saját történetét továbbra is 1099-ig, Bouillon Gottfriedig és a jeruzsálemi Sion-hegyig vezeti vissza. A 2015-ös szervezeti folytonosságot független forrásból egyelőre nem sikerült igazolnom, ezért ezt a mai szervezet önmeghatározásaként kezelném.

De talán nem is ez benne a legérdekesebb. Hanem az, hogy egy történet, amelynek modern kialakulását szinte évtizedről évtizedre végig tudjuk követni, ma már saját hagyománnyal, identitással és követőkkel rendelkezik.

Pierre Plantard 2000-ben meghalt. A története nem.

A narratíva önálló életre kelt.

Áldás!