Spirituális emlékezés – amikor a belső igazságból történelem lesz

Vannak dolgok az életben, amelyekkel kapcsolatban egészen különleges érzésünk támadhat. Mintha nem most találkoznánk velük először. Mintha valahonnan már ismernénk őket. Lehet ilyen egy személy, egy szimbólum, egy hely, egy szertartás, egy növény vagy akár egy egész spirituális rendszer is.

Én ezt az érzést általában (szent) emlékezésnek nevezem.

Az olajokkal való munkám során is sokszor megtapasztaltam már ezt az érzést. Például amikor először találkoztam a myrrhophore fogalmával, nem egyszerű kíváncsiság volt bennem egy érdekes spirituális hagyománnyal kapcsolatban… Azt éreztem: Én ismerem ezt. Testközelből. Mélyen.

Azóta sokszor elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent valójában ez a fajta emlékezés. Honnan érkezik? Mitől érzünk valamit ennyire mélyen ismerősnek? És vajon meddig beszélünk belső tapasztalatról, és mikor kezdünk észrevétlenül történelmet írni belőle?

Mert a kettő között néha csak egyetlen apró lépés van.

A pontok a térképen

A myrrhophore hagyomány különösen érdekes példa erre, mert sok történeti tényt, régészeti leletet, írásos forrást találunk, amelyeket nagyon könnyű kapcsolatba hozni egymással. 

Lássunk pár ilyet: 

Az ókori Egyiptomban az illatos növények, gyanták, füstölők és kenetek fontos szerepet játszottak a templomi kultuszban, a testápolásban és a halottakkal kapcsolatos rítusokban. Nők is betöltöttek különböző vallási tisztségeket. A zsidó hagyományban szintén találkozunk aromás anyagokkal, szent kenetekkel és a halott testéről való gondoskodással. Az evangéliumokban asszonyok jelennek meg Jézus sírjánál. Márk történetében Magdolna, Jakab anyja, Mária és Salomé illatszereket visznek magukkal, hogy megkenjék Jézus testét. (Őket nevezi a későbbi keleti keresztény hagyomány Myrophoroi-nak, vagyis mirhahordozó asszonyoknak.) 

A történelem későbbi korszakaiban újra találkozunk növényismerettel rendelkező nőkkel, bábákkal, javasasszonyokkal és különféle gyógyító asszonyokkal. Napjainkban pedig ismét vannak nők, akik szent olajokkal dolgoznak, szertartásokat végeznek, átmeneteket kísérnek, és magukat myrrhophore papnőként határozzák meg.

Ha ezeket a pontokat egymás mellé tesszük, szinte magától kirajzolódik egy történet: ókori papnők – szent olajok – myrrhophore asszonyok – gyógyító nők – elveszett női tudás – modern újraébredés.

Ez szép. Kerek. És számomra is mélyen ismerős.

Csak van vele egy probléma.

A pontokat ismerjük. De a vonalat mi húzzuk közéjük.

Történeti szempontból jelenleg nem tudjuk bizonyítani, hogy ezek egyetlen, folytonos hagyomány különböző állomásai lennének.

Nem ismerünk olyan forrást, amely egy ókori egyiptomi olajpapnői tradíciót közvetlenül összekötne Magdolnával. Nem tudjuk igazolni, hogy Magdolna egy myrrhophore papnői rend tagja lett volna. Maga a keresztény myrophoros sem egy ókori papnői cím, hanem a Jézus sírjához kapcsolódó mirhahordozó asszonyok későbbi megnevezése.

A modern spirituális történet gyakran a középkori és kora újkori bábákban, javasasszonyokban és növényismerő nőkben találja meg a következő láncszemet. Közülük sokan valóban rendelkeztek gyakorlati növényismerettel, és a női gyógyításnak, bábáskodásnak is léteztek továbbadott hagyományai. 

Innen könnyű ugrani egyet, és azt mondani, hogy bennük élt tovább az ókori papnők tudása, amelyet aztán a boszorkányüldözések során igyekeztek eltörölni. De történetileg ez a folytonosság ebben a formában nem igazolható, és a boszorkányüldözések is jóval összetettebb jelenséget jelentettek.

De ebben a cikkben nem is az a célom, hogy ezeket a pontokat egyenként bizonyítsam vagy megcáfoljam. Hanem annak vizsgálata, hogy miért érezzük ennyire természetesnek, hogy kapcsolatot teremtsünk köztük.

A pontokat ugyanis sok esetben valóban megtaláljuk a történelemben. A közöttük futó vonalat viszont gyakran mi rajzoljuk meg. És ettől még a feltételezésünk akár helyes is lehet. Csak ezt már nem tudjuk bizonyítani.

Amikor előbb érkezik az élmény

Van azonban egy ennél sokkal érdekesebb helyzet is. Mi történik akkor, ha nem előbb olvasunk egy hagyományról, és utána kezdjük magunkat felismerni benne? Hanem fordítva történik.

Először megjelenik egy belső kép. Egy szertartás. Egy mozdulat, amely különös módon természetesnek tűnik. Egy növény vagy illat, amelyhez megmagyarázhatatlanul erős kapcsolatot érzünk. Egy istenség, kultúra vagy történelmi korszak, amelyhez úgy vonzódunk, mintha valami közünk lenne hozzá.

Talán évekig nem is tudjuk, mit kezdjünk vele. Aztán egyszer olvasunk valamit. Megnézünk egy ókori ábrázolást. Találkozunk egy régi szöveggel. Meghallunk egy ismeretlen kifejezést. És hirtelen megszólal bennünk valami: Hiszen én ezt ismerem. Talán éppen ez az egyik legerősebb spirituális élmény: amikor a külvilágban egyszer csak szembejön velünk valami, amit addig csak belül ismertünk.

Ilyenkor nagyon könnyű megtenni a következő lépést.

„Ez hasonlít arra, amit megéltem.”

Majd:

„Ez megmagyarázza, amit megéltem.”

Aztán:

„Erre emlékeztem.”

És végül:

„Tehát ez történt.”

Pedig ez a négy mondat nem ugyanazt állítja.

Az első egy megfigyelés.

A második egy értelmezés.

A harmadik már egy spirituális magyarázat.

A negyedik pedig akár történeti állítássá is válhat.

És eközben egyáltalán nem érezzük azt, hogy történetet alkotunk. Éppen ellenkezőleg. Úgy érezzük, hogy végre felismertünk valamit, amit mindig is tudtunk.

Mi történik velünk ilyenkor?

Erre többféle válasz is lehetséges.

Pszichológia szempontból beszélhetünk egy mintázat felismeréséről. Az emberi elme folyamatosan kapcsolatokat keres a tapasztalataink között, és történetté rendezi őket. Ez nem valamiféle hiba a rendszerben. Egyszerűen így értjük meg a világot.

Beszélhetünk megerősítési torzításról is: könnyebben észrevesszük azokat az információkat, amelyek illeszkednek ahhoz, amit már korábban gondoltunk vagy átéltünk.

Lehet szerepe implicit emlékeknek is. Rengeteg információval találkozunk életünk során úgy, hogy később már nem emlékszünk arra, honnan ismerjük. Egy kép, egy mondat, egy filmrészlet vagy egy régen olvasott történet évekkel később úgy bukkanhat fel bennünk, hogy már nem tudjuk azonosítani a forrását.

És ott van az archetipikus értelmezés lehetősége is. Lehet, hogy különböző kultúrákban és korokban valóban újra és újra megjelennek hasonló emberi mintázatok: a gyógyító nő, a bába, a halottkísérő, a növények ismerője, a papnő, az élet nagy átmeneteinél jelen lévő asszony.

Talán nem azért hasonlítanak annyira egymásra, mert egyetlen történeti lánc tagjai. Hanem egyszerűen ugyanannak az emberi tapasztalatnak a különböző megnyilvánulásai.

De számomra ezzel még mindig nem ért véget a kérdés.

És ha mégis emlékezünk?

Nem szeretném a spirituális emlékezés minden tapasztalatát egyszerűen pszichológiai mechanizmusokra redukálni. Nem azért, mert tagadnám ezeket a mechanizmusokat.

Hanem azért, mert nem tudom, hogy mindent megmagyaráznak-e.

A szent olajokkal való munkát én magam is emlékezésként élem meg. Voltak olyan belső tapasztalataim, felismeréseim és ismerős érzéseim, amelyeket számomra nem ír le teljesen az, hogy „az agyam összekötötte a pontokat”.

A myrrhophore minőség is ilyen. 

És érdekes módon a saját belső tapasztalatom nem mindig egyezik azzal, amit más modern spirituális hagyományokban olvasok. A szent olajokkal dolgozó női minőséget például én sokkal erősebben kapcsolom Hathorhoz, mint Íziszhez.

Akkor most ki emlékszik jól? Ki téved? – tehetnénk fel a következő, logikusnak tűnő kérdést. De talán nem ezt kellene kérdeznünk.

Hiszen lehet, hogy különböző kulturális szimbólumokon keresztül adunk formát ugyanannak az archetipikus tapasztalatnak. Lehet, hogy történetet építünk a rendelkezésünkre álló töredékekből. Lehet, hogy valamilyen közös kulturális emlékezet dolgozik bennünk.

Az én spirituális világképemben pedig azt a lehetőséget sem zárom ki, hogy az emlékezésnek létezhet olyan formája, amelyet ma nem tudunk tudományos vagy történeti módszerekkel megragadni.

Nem tudom mi az igazság. És számomra éppen ez teszi érdekessé a helyzetet. Nem kell  feltétlenül választanom aközött, hogy minden belső tapasztalatom objektív történeti tény, vagy hogy az egész pusztán az agyam játéka. Maradhatok a kérdésben. És az egyik tapasztalás nem feltétlenül zárja ki a másikat…

A mítosz nem hazugság

Talán itt érdemes egy másik szót is tisztáznunk. Amikor egy ilyen történetet mítosznak nevezek, nem azt mondom, hogy hazugság. A mítosznak nem feltétlenül az a dolga, hogy történeti beszámoló legyen. Mert egy másfajta igazságot képes magában hordozni.

A modern történet az elveszett női papnői hagyományról talán nem rekonstruálható egyetlen, megszakítatlan történeti láncként. De ettől még beszélhet valami nagyon is valóságosról.

A női tudás elvesztésének érzéséről. A női test és spiritualitás történeti leértékeléséről. A gyógyító, gondoskodó, átmeneteket kísérő nő alakjáról. Arról a vágyról, hogy legyenek női elődeink. Hogy tartozzunk valahová. Hogy amit ma magunkban felfedezünk, ne velünk kezdődjön. És talán arról az érzésről is, hogy van valami, amit újra meg kell találnunk.

Lehetséges, hogy egy történet mitikusan igaz, miközben történeti értelemben nem tudjuk igazolni minden elemét. A probléma szerintem nem itt kezdődik. Hanem akkor, amikor már nem tudjuk, melyik nyelven beszélünk.

Miért olyan fontos, hogy ősi legyen?

És van még egy kérdés, ami különböző formákban különösen foglalkoztat és időről időre felbukkan bennem. Miért lesz egy spirituális tanítás hitelesebb attól, hogy azt mondjuk róla, hogy ötezer éves?

Miért nem elég azt mondani: „Én ezt tapasztalom.”?

Talán azért, mert az ősi eredet legitimál. Ha ezt előttem nők ezrei csinálták, akkor ez azt jelenti, hogy nem én találtam ki. Ha egy régi tradíció része, akkor tartozom valahová. Ha pedig a hagyomány elveszett vagy elpusztították, még arra is magyarázatot kapok, hogy miért nem találok róla forrásokat.

És itt nagyon könnyen bezárulhat a kör. A bizonyíték hiánya maga válhat bizonyítékká: azért nincs nyoma, mert eltörölték.

Ez természetesen lehetséges. A történelem során rengeteg tudás, szöveg és hagyomány elveszett.

Csakhogy ha minden hiányzó bizonyítékot az eltörlés bizonyítékának tekintünk, többé nincs lehetőségünk megkülönböztetni egymástól azt, amit tudunk, attól, amit feltételezünk.

És talán nincs is szükségünk erre ahhoz, hogy a spirituális tapasztalatunk értékes legyen.

Az élmény és a történet között

Számomra egyre fontosabbá vált, hogy megpróbáljam felismerni, éppen milyen állítást teszek.

Mondhatom azt: „Amikor ezzel az olajjal dolgozom, nagyon erős kapcsolódást érzek Hathorhoz.” – Ez egy tapasztalat.

Mondhatom azt: „Számomra a myrrhophore minőség Hathorhoz kapcsolódik.” – Ez már az én személyes élményem értelmezése.

Mondhatom azt is: „Úgy érzem, hogy ez a kapcsolat – a személyes tapasztalatomon túl – lehet egy nagyobb spirituális igazság része.” – Ez a hitem.

De ha azt mondom: „A myrrhophore-ok Hathor papnői voltak az ókori Egyiptomban”, akkor már valami egészen mást tettem. Történeti állítást fogalmaztam meg.

Az első három mondathoz nem kell régészeti leletet találnom. A negyedikhez igen. Talán ilyen egyszerű a különbség. És mégis milyen könnyű észrevétlenül átlépni ezt a határt.

Nem kell bizonyítanom ahhoz, hogy értékes legyen

De ne értsetek félre. Nem gondolom, hogy valami csak akkor lehet értékes, és igazi, ha történetileg igazolható. 

De régebben vágytam arra, hogy egyszer megtaláljam a perdöntő bizonyítékot. Egy könyvet. Egy feliratot. Egy régészeti leletet. Egy elveszett szöveget, amely egyszer csak azt mondja: igen, pontosan így volt.

Ma már kevésbé érzem ennek szükségét. Talán a helyükre kerültek bennem a dolgok. Talán magabiztosabb lettem… Talán rájöttem arra, hogy a belső tapasztalatom nem lesz értékesebb attól, hogy kétezer vagy ötezer éves történelmi pecsétet kap. És ugyanígy nem lesz értéktelenebb attól sem, ha nem tudom történeti forrásokkal bizonyítani.

Azt viszont fontosnak érzem, hogy tudjam, milyen értelemben, milyen kontextusban beszélek róla. Amikor történelmet kutatok, forrásokat keresek. Amikor spirituális tapasztalatról beszélek, elmondom, mit éltem át. Amikor pedig egy mítoszról mesélek, megengedem neki, hogy olyasmiről beszéljen, amit talán egyik másik nyelv sem tud pontosan kifejezni.

Nem kell ezeket összemosnom ahhoz, hogy mindháromnak helye és értéke legyen. Nem érzem magamat hitelesebbnek attól, hogy ha egy komplett történetet találok ki a saját személyes tapasztalataim érvényesítésére. 

És itt válik számomra igazán érdekessé a spirituális emlékezés.

Nem biztos, hogy az a legfontosabb kérdés: „Tényleg megtörtént-e pontosan így?”

Talán érdemes néha mást is megkérdeznünk:

Miért éppen ez a kép érkezett hozzám?

Mit ismerek fel benne?

Miért érzem ennyire ismerősnek?

Mit mutat meg rólam?

És mit kezdek vele most?

Talán nem minden belső igazságunkból kell történelmet írnunk.

De ettől még érdemes meghallgatnunk, mit akar elmesélni nekünk.

Áldás,