Amikor a Sziget hív

Árpádházi Szent Margit alakja már jó ideje foglalkoztat. Talán azért is, mert a Margit-sziget gyerekkorom óta különleges hely számomra. És azon belül is mindig a domonkos kolostor romjai vonzottak a leginkább.

Emlékszem, kislányként mennyit játszottam, rohangáltam a régi falak között, és kértem a földet, hogy meséljen a régi időkről.

Akkor persze még nem tudtam sokat Margitról. Nem ismertem IV. Béla lányának történetét, a tatárjárás után tett királyi fogadalmat, a veszprémi éveket, majd a Nyulak szigetén épült kolostort. Csak azt tudtam, hogy van ezen a helyen valami, ami újra és újra visszahív.

És ez azóta sem változott.

Időről időre kijárok a Szigetre. Sétálok a fák között, leülök a romoknál, és engedem magamnak, hogy egy kicsit kiszakadjak abból az időből, amelyben élek. Néha olvasok Margitról. Máskor csak figyelek.

És engedem, hogy meséljen a föld.

A királylány, aki nemet mondott

Margit történetének egyik legerősebb része számomra mindig a kérlelhetetlen elköteleződése volt.

IV. Béla és Laszkarisz Mária gyermekeként olyan világba született, amelyben egy királylány házassága elsősorban politikai kérdés volt. Margit azonban egészen más életet választott magának. Gyermekként került kolostorba, és később, amikor apja dinasztikus házasságok lehetőségét vetette fel, Margit ellenállt. Nem akarta elhagyni azt az életet, amely mellett elköteleződött.

Mai szemmel persze nehéz pontosan megérteni egy 13. századi szerzetesnő világát. Az önsanyargatás, az engedelmesség, a vezeklés vagy éppen a szüzesség jelentése egészen más volt abban a vallási és kulturális közegben, mint ahogyan ma gondolkodunk róluk.

Mégis van Margit történetében valami, ami nyolcszáz év távolságából is ismerős.

Egy nő, aki tudta, hogy milyen szolgálatnak szenteli oda az életét.

És amikor mások megpróbálták helyette eldönteni, hogyan kellene élnie, nemet mondott.

A Margit-legenda egy olyan nő emlékét őrizte meg, akinek rendkívüli erejű kapcsolata volt Istennel. Imádkozott, szolgált, betegeket ápolt, és a hagyomány szerint látomásai, révületei és különleges lelki tapasztalatai is voltak. Halála után pedig egyre több csodás történet kapcsolódott hozzá.

Egy neki tulajdonított tanítás különösen közel áll hozzám:

„Ajánld fel testedet, lelkedet az Úrnak! Szíved mindig nála legyen, úgy, hogy sem halál, sem bármely teremtmény el ne szakíthasson téged Isten szeretetétől!”

Van ebben valami sziklaszilárd. Nem az önmegtagadás az, ami megérint benne. Sokkal inkább az a belső bizonyosság, amelyből ezek a szavak megszülethettek.

Az én Margitom

Margitról sokan sokfélét mondanak. Máshogy néznek rá a történészek, a teológusok és a spirituális beállítottságú emberek. És én is egy kicsit máshogy látom őt.

Az a Margit, akivel én találkozom a Szigeten, nem teljesen ugyanaz, mint akinek a képe a történeti kutatásokból kirajzolódik. Fontos számomra különbséget tenni a kettő között. Az az igazság, hogy nem tudom történelmi forrásokkal igazolni azt a Margitot, akit a saját belső világomban érzékelek. Nem állíthatom történeti tényként, hogy táltos királylány volt, hogy valamiféle ősi tudást őrzött, vagy hogy azok a képek, amelyek meditációban és belső munkában megjelennek előttem, valóban megtörténtek.

De ettől még ezek a képek léteznek bennem, és fontosak számomra. Talán nem is kell őket történelemmé változtatnom ahhoz, hogy jelentésük legyen.

Az én belső Margitom erős. Tiszta. Makacs. Néha szinte kérlelhetetlen. Nem az a törékeny, lehajtott fejű szent, akit könnyű lenne elhallgattatni. Sokkal inkább olyan nőként jelenik meg előttem, aki pontosan tudja, mit választott, és nem hajlandó letérni az útjáról csak azért, mert a körülötte lévő világ mást vár tőle.

Talán ezért érzem benne azt a minőséget, amelyet én papnőinek nevezek. Nem azért, mert azt gondolom, hogy Margit valamiféle titkos pogány papnő lett volna inkognitóban egy keresztény kolostor falai között. Hanem azért, mert számomra a papnői minőség egyik legmélyebb jelentésárnyalata éppen ez:

valaki, aki az életét annak szenteli, amit szentnek ismer fel.

És ebben Margit története nagyon mélyen megszólít.

Amikor a Sziget hív

Vannak helyek, amelyek egyszerűen földrajzi pontok. És vannak helyek, amelyek idővel a saját belső térképünk részévé válnak. Nekem a Margit-sziget ilyen.

Gyerekként még csak önfeledten rohangáltam a romok között. Később elkezdtem megismerni a történetet. Aztán megjelent Margit alakja is. Először a királylány. A szerzetesnő. A szent. Majd lassan az a belső alak, akivel én magam kezdtem kapcsolatba kerülni.

És ahogy változtam, úgy változott ő is. Vagy talán én láttam mindig egy kicsit mást belőle.

Vannak alkalmak, amikor egyszer csak érzem, hogy ki kell mennem a Szigetre. Nincs mögötte nagy misztikus jelenés. Néha csak egy gondolat bukkan fel bennem. Egy vágy. Egy halk belső mozdulat.

“Menj!” – És ilyenkor megyek. Sétálok a fák között. Megkeresem a romokat. Néha leülök. Néha beszélek hozzá. Néha kérdezek. Néha pedig semmi nem történik.

És ez is rendben van.

Mert egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy eldöntsem, pontosan mi történik ezeken a találkozásokon.

Vajon egy nyolcszáz éve meghalt nővel kapcsolódom? Egy archetípussal? A saját lelkem egy részével? Egy hellyel, amelyhez gyerekkorom óta emlékek és érzések kötnek? Vagy egyszerűen leülök egy középkori kolostor romjai között, és a csendben meghallok valamit, amit máshol nem?

Nem tudom. És ma már nem is biztos, hogy választ akarok rá. Talán éppen ezért szeretem annyira ezt a helyet.

Mert itt valahogy összeér bennem a történelem és a legenda, a külső kutatás és a belső tapasztalat. Megkereshetem, mit tudunk Margitról a források alapján, és közben helyet hagyhatok annak is, amit bennem megmozdít. Egyiket sem kell a másikká változtatnom.

Még mindig barátkozunk egymással, én és Margit.
Még mindig nem ismerem őt teljesen.
És valószínűleg soha nem is fogom.
De időről időre újra magához hív a Sziget.

Én pedig visszamegyek ugyanazokhoz a romokhoz, amelyek között gyerekként vidáman játszottam, leülök a régi kövek mellé, és megteszem ugyanazt, amit akkor.

Megkérem a földet, hogy meséljen.

Aztán figyelek.

Áldás!