Search

Her-story: A nőiség elveszett őstörténete

Vajon milyen lehetett Európa azelőtt, hogy megszülettek volna azok a társadalmak, amelyek történetét ma ismerjük? Milyen istenekben hittek az emberek, hogyan éltek együtt, és milyen szerepet töltöttek be a nők egy olyan világban, amelyből nem maradtak fenn írott történetek?

Ezek a kérdések régóta foglalkoztatják a kutatókat. A válaszokat azonban nem könnyű megtalálni. Az őskori emberek nem hagytak ránk krónikákat, amelyekből megismerhetnénk gondolataikat vagy társadalmi szabályaikat. Maradtak viszont települések, temetkezési helyek, használati tárgyak és különös, sokszor emberi alakot formázó szobrocskák.

Egy litván származású régésznő, Marija Gimbutas ezekből a töredékekből próbálta összeállítani egy elveszett Európa történetét.

Elmélete szerint a későbbi, férfiközpontú társadalmak előtt létezett egy másféle világ: letelepedett földműves közösségek sokasága, amelyekben a nőknek kiemelt szerep jutott, a vallási élet középpontjában pedig különböző női istenségek álltak.

Gimbutas ezt a világot Ó-Európának nevezte.

Elképzelése óriási hatást gyakorolt a modern női spiritualitásra. Egyesek úgy tekintettek rá, mint aki végre megtalálta az elveszett női őstörténetet. Mások szerint viszont olyan történetet olvasott ki a régészeti leletekből, amelyet azok valójában nem bizonyítanak.

De ki volt ez a nő, és mit fedezett fel valójában?

Egy elveszített haza emlékezete

Marija Gimbutas 1921-ben született Vilniusban, Litvániában. Értelmiségi családban nőtt fel, olyan közegben, ahol a litván nyelv, a néphagyományok és a kulturális örökség megőrzése különösen fontos volt.

Már fiatalon érdekelte a népi hitvilág és a régi szokások története. Egyetemi tanulmányai során a régészet felé fordult, és kezdetben elsősorban az őskori temetkezéseket kutatta.

A második világháború azonban alapjaiban változtatta meg az életét.

1944-ben férjével és kisgyermekével elmenekült Litvániából a közeledő szovjet hadsereg elől. Németországba került, ahol folytatta tanulmányait és 1946-ban doktorált. Három évvel később családjával az Egyesült Államokba költözött.

Az emigrációval elveszítette korábbi otthonát, de a szülőföldjén megszerzett tudása különleges előnyt jelentett számára. A hidegháború éveiben a kelet-európai régészeti kutatások sok nyugati tudós számára nehezen voltak hozzáférhetők. Gimbutas viszont ismerte a térség nyelveit, szakirodalmát és régészeti hagyományait.

A Harvard Egyetemen kezdett dolgozni, és fokozatosan az európai őstörténet elismert kutatójává vált.

Mire az Istennő-elmélete széles körben ismertté tette a nevét, már jelentős tudományos pálya állt mögötte.

A sztyeppéről érkező népek

Gimbutas első nagy tudományos vállalkozása nem az ősi Istennő-vallás, hanem az indoeurópai népek eredetének kérdése volt.

Az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik többek között a görög, a latin, a germán, a szláv és számos más nyelv. A nyelvészek már régóta tudták, hogy ezeknek közös őse lehetett, de az ősi beszélők eredete és vándorlása sokáig vitatott maradt.

Gimbutas az 1950-es években dolgozta ki úgynevezett kurgánhipotézisét. Úgy vélte, hogy az indoeurópai nyelvek korai elterjedésében meghatározó szerepet játszottak a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppe pásztorközösségei. Ezek a népességek több hullámban jutottak el Európa különböző területeire, ahol találkoztak a már ott élő földműves közösségekkel.

Elmélete sokáig viták tárgya volt. Aztán évtizedekkel Gimbutas halála után a genetikai kutatások új bizonyítékokat szolgáltattak.

Az ősi DNS vizsgálata kimutatta, hogy a késő neolitikumban és a bronzkor elején valóban jelentős népességmozgások történtek a sztyeppe felől Közép-Európa irányába. A kutatások ezzel Gimbutas egyik alapvető feltevését erősen alátámasztották, még ha a vándorlások részleteit és az indoeurópai nyelvek terjedésének teljes történetét továbbra is vizsgálják.

Ez fontos része az örökségének. Marija Gimbutas nem egyszerűen egy vonzó őstörténeti elképzelést alkotott. Olyan tudományos hipotézist is megfogalmazott, amelynek lényeges elemeit a későbbi kutatások igazolták.

Csakhogy a sztyeppei népességek történetének vizsgálata közben egy másik kérdés is egyre jobban foglalkoztatta. Milyen világ létezett Európában az érkezésük előtt?

Egy másféle Európa

Az 1960-as évektől Gimbutas több délkelet-európai neolitikus ásatásban vett részt. A feltárások során gazdag tárgyi világ tárult elé. Települések, kerámiák, különféle díszítőmotívumok, állat- és emberalakos figurák kerültek elő. Különösen nagy figyelmet fordított a női testet megjelenítő szobrocskákra és az ismétlődő szimbólumokra. Gimbutas úgy vélte, hogy ezek a tárgyak nem csupán egykori emberek mindennapjairól árulkodnak, hanem vallási elképzeléseikről is.

Az általa Ó-Európának nevezett kulturális világ nagyjából az i. e. 7–4. évezred délkelet- és közép-európai neolitikus, illetve rézkori közösségeit foglalta magában. Nem egyetlen népről vagy államról beszélt, hanem egymással kapcsolatban álló régészeti kultúrák sokaságáról.

Ide tartozott a Kárpát-medence több őskori kultúrája is. A magyarországi Tisza- és Lengyel-kultúra leletei, köztük a híres szegvár-tűzkövesi figurák, Gimbutas kutatásaiban is megjelentek. Ezek az ábrázolások különösen érdekesek, mert női és férfialakokat egyaránt találunk közöttük, jelentésük azonban ma sem minden esetben egyértelmű.

Gimbutas a régészeti anyagban egy olyan világ körvonalait vélte felismerni, amely sok szempontból különbözött a későbbi európai társadalmaktól. Elképzelése szerint ezek a közösségek viszonylag békések, letelepedettek és kevésbé hierarchikusak voltak. A női szerepeknek nagyobb társadalmi jelentőséget tulajdonított, vallási életükben pedig központi helyet foglalhattak el a női istenségek.

Fontos azonban, hogy Gimbutas nem egyszerűen egy olyan társadalmat képzelt el, amelyben a nők uralkodtak a férfiakon.

A matrifokális és matrisztikus kifejezésekkel inkább olyan közösségeket próbált leírni, amelyekben a nőiségnek és az anyaságnak kiemelt kulturális, vallási és társadalmi szerepe volt. Emellett matrilineáris, vagyis anyai ágon szerveződő rokonsági viszonyokat is feltételezett.

Ezek azonban különböző dolgok. Egy társadalomban lehet fontos a női leszármazás anélkül, hogy a politikai hatalom a nők kezében lenne. És a női istenségek tisztelete sem bizonyítja önmagában a nők társadalmi egyenrangúságát.

Éppen ezek a különbségek váltak később Gimbutas elméletének legvitatottabb pontjaivá.

Az istennők nyomában

Képzeljünk el egy régészt, aki Európa múzeumait járva újra és újra különös szobrocskákkal találkozik. Az egyik női testet ábrázol, hangsúlyos mellekkel és csípővel. A másiknak madárszerű arca van. A harmadikon kígyóra emlékeztető minták jelennek meg. A figurák különböző lelőhelyekről, különböző korszakokból származnak, mégis mintha bizonyos formák és motívumok ismétlődnének rajtuk.

Marija Gimbutas éppen ezekre a hasonlóságokra figyelt fel. Úgy gondolta, hogy az őskori emberek nem véletlenül készítettek ennyi ember- és állatalakos figurát. A visszatérő ábrázolásokban egy közös vallási jelképrendszer nyomait kereste. És a nőalakokat különböző istennők megjelenítéseiként értelmezte. Egyeseket a születéssel és az életadással, másokat a halállal, a természeti erőkkel vagy az újjászületéssel kapcsolt össze. A madarakat, kígyókat és geometrikus mintákat ugyanezen hitvilág szimbólumainak tekintette.

Elképzelése szerint a különböző neolitikus közösségek vallási világa mögött egy közös hagyomány húzódhatott meg, amelyben a női isteni erő kiemelt szerepet játszott.

Innen pedig egy még merészebb következtetéshez jutott: ha ezek a közösségek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a női istenségeknek, talán maguknak a nőknek is más helyük volt a társadalomban, mint a későbbi patriarchális kultúrákban. Ez volt Gimbutas elméletének egyik legfontosabb — és legvitatottabb — lépése.

Mert bár a figurák valóban léteznek, és egyes formák tényleg feltűnően hasonlítanak egymásra, jelentésüket nem ismerjük biztosan. Nem tudjuk, hogy valamennyien istenségeket ábrázoltak-e, és azt sem, hogy az egymáshoz hasonló tárgyak minden közösségben ugyanazt jelentették-e.

Gimbutas tehát nem kitalálta a leleteket. Hanem egy olyan történetet olvasott ki belőlük, amelynek egyes részleteit ma sem tudjuk bizonyítani.

Az ősi istennők arcai?

Az alábbi figurák különböző korokból és régészeti kultúrákból származnak. Marija Gimbutas az ilyen tárgyak visszatérő formáiban és motívumaiban egy ősi vallási jelképrendszer nyomait kereste. De vajon valóban istennőket látunk, vagy olyan tárgyakat, amelyeknek az eredeti jelentését már nem ismerjük?

Amikor a tárgyak mesélni kezdenek

Gimbutas nem elégedett meg azzal, hogy leírja és rendszerezze a régészeti leleteket. Azt is meg akarta érteni, mit jelenthettek az emberek számára, akik készítették és használták őket. Ehhez a régészet mellett a mitológiát, a nyelvészetet és a néphagyományokat is segítségül hívta. Ezt a megközelítést nevezte archeomitológiai kutatásnak.

Az egyes figurákban és díszítőmotívumokban összefüggő vallási jelképrendszert keresett. Madárszerű és kígyószerű alakokat, vízre, életre, halálra és megújulásra utaló szimbólumokat különböztetett meg. Értelmezésében ezek gyakran női istenségekhez kapcsolódtak, amelyek az élet különböző folyamatait jelenítették meg.

Az 1974-ben megjelent The Gods and Goddesses of Old Europe című könyvében még számos különböző, különálló isteni alakot tárgyalt. Későbbi munkáiban viszont egyre hangsúlyosabbá vált az a gondolat, hogy a különféle női istenségek és szimbólumok egy nagyobb vallási rendszer részei lehettek.

Ez az elképzelés különösen a The Language of the Goddess című, 1989-es könyvében bontakozott ki. A módszer egyszerre volt izgalmas és kockázatos. Egy régészeti tárgy ugyanis nem magyarázza meg önmagát.

Egy nőalakot ábrázoló szobrocska lehetett istenség képmása, de lehetett ősábrázolás, rituális tárgy, személyes emlék vagy valami egészen más is. Egy ismétlődő díszítőmotívum utalhatott közös vallási elképzelésekre, de önmagában még nem bizonyítja, hogy az egymástól távoli közösségek ugyanazt az istenséget tisztelték. Gimbutas gyakran nagy magabiztossággal kapcsolta össze ezeket a leleteket.

Kritikusai szerint éppen itt lépte át azt a határt, amely a régészeti megfigyelést elválasztja a bizonyítatlan értelmezéstől.

Valóban békés világ volt Ó-Európa?

Gimbutas elképzelésének egyik legvonzóbb része az volt, hogy az őskori Európában a későbbi társadalmaknál békésebb, egyenlőségelvűbb közösségeket feltételezett. A sztyeppei népességek megjelenését ezzel szemben egy hierarchikusabb, harciasabb és patriarchálisabb világ terjedésével kapcsolta össze. Ez a szembeállítás azonban nehezen tartható fenn ilyen egyszerű formában.

Ma már ismerünk olyan neolitikus lelőhelyeket, ahol egyértelmű bizonyítékok utalnak erőszakos halálra, sőt közösségeket érintő mészárlásokra. A fegyverek hiánya egy-egy temetkezésben vagy településen pedig önmagában nem bizonyítja, hogy az ott élők soha nem háborúztak.

A társadalmi viszonyok kérdése hasonlóan összetett. Az ősi DNS vizsgálata ma már lehetővé teszi, hogy bizonyos közösségek rokonsági kapcsolatait részben rekonstruáljuk. Az eredmények azonban nem egyetlen egységes őskori társadalmi modellt mutatnak. Különböző helyeken és időszakokban eltérő rokonsági és lakóhelyi szokások létezhettek.

Mindez nem jelenti azt, hogy Gimbutas minden megfigyelése téves lett volna. Inkább arra figyelmeztet, hogy az őskori Európa valószínűleg sokkal változatosabb volt annál, mint amit egyetlen nagy elbeszélés visszaadhat.

És itt egy újabb fontos különbséget kell tennünk. A genetikai kutatások alátámasztották a sztyeppei népességmozgások jelentőségét. De abból, hogy emberek érkeztek Európába, még nem következik, hogy egy egységes, békés Istennő-kultuszt pusztítottak el.

A népességmozgás és a vallási-társadalmi átalakulás nem ugyanaz az állítás. Az egyik bizonyítékai nem igazolják automatikusan a másikat.

A tudósból jelkép lesz

Gimbutas elméletei nem maradtak meg a régészeti szakirodalom keretei között. Az 1970-es és 1980-as évek női spirituális mozgalmai számára Ó-Európa képe különleges jelentőséggel bírt, mert egy olyan múlt lehetőségét kínálta fel, amelyben a női test nem a bűn vagy az alárendeltség jelképe volt, hanem az élet, a szentség és a teremtő erő hordozója. 

Gimbutas munkássága sokak számára történeti alapot adott ahhoz, hogy újragondolják a nőiség vallási és kulturális jelentőségét. Azonban az ősi Istennő képe a spirituális közegben sokszor jóval biztosabb történeti igazságként jelent meg, mint amennyire azt a régészeti bizonyítékok indokolták.

Közben a tudományos világban is egyre élesebb viták bontakoztak ki. Érdekes módon Gimbutas kritikusai között feminista régészeket is találunk. Ruth Tringham és Margaret Conkey például nem a nők őstörténeti jelentőségét vonták kétségbe. Azt kifogásolták, hogy a női figurák egységes Istennő-kultuszként való értelmezése túl kevés teret hagy más magyarázatoknak.

A vita tehát nem egyszerűen a női múlt elismeréséről vagy elutasításáról szólt. Hanem arról is, hogy milyen bizonyítékok alapján állíthatunk valamit erről a múltról.

És Gimbutas alakja idővel maga is szimbólummá vált. Tisztelői számára a női őstörténet úttörő kutatója lett. Kritikusai szemében gyakran a régészeti bizonyítékokat túlértelmező tudós példája.

A két kép között pedig könnyen háttérbe szorulhat maga az ember: a litván emigráns, a régész, az egyetemi tanár, az ásatásvezető és a jelentős tudományos eredményeket felmutató kutató.

Mi maradt Marija Gimbutas örökségéből?

Marija Gimbutas 1994-ben halt meg. Nem érhette meg azokat a genetikai kutatásokat, amelyek évtizedekkel később új megvilágításba helyezték a kurgánhipotézist. És nem láthatta azt sem, hogyan változik tovább az általa rekonstruált Ó-Európa képe a régészet újabb eredményeinek hatására. Munkásságának jelentőségét ma sem lehet egyetlen mondattal elintézni.

A sztyeppei népességmozgásokkal kapcsolatos elképzelései fontosnak és előremutatónak bizonyultak. Az őskori figurák és szimbólumok értelmezése viszont sok esetben bizonytalan maradt. Az Ó-Európa társadalmi és vallási egységéről alkotott képe pedig továbbra is vitatott.

De talán nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy Gimbutasnak mindenben igaza volt-e. Hanem az, hogy miért vált a története ennyire fontossá. Egy olyan múltat próbált rekonstruálni, amelyben a nők nem csupán mellékszereplők voltak. Megkérdőjelezte azt az elképzelést, hogy a férfiközpontú társadalmi rend az emberiség történetének természetes és változatlan állapota.

Ehhez azonban egy olyan őskori világot is feltételezett, amelynek létezését a rendelkezésünkre álló bizonyítékok nem tudják teljes egészében igazolni.

Marija Gimbutas története így nem csupán egy elveszett civilizáció kereséséről szól. Hanem arról is, milyen könnyen válhat a múlt értelmezéséből olyan történet, amelyben saját jelenünk kérdéseire keressük a választ.

És talán éppen ez a legfontosabb öröksége. Nem az, hogy végleg megmondta volna, milyen volt az őskori Európa. Hanem az, hogy olyan kérdéseket tett fel róla, amelyekre ma is keressük a választ.

Áldás!

Folytatom az utamat

Kapcsolódó írások, ha szeretnél mélyebben elmerülni a témában

Hazatérés

Nem kell most tovább olvasnod, lehet, hogy ennyi elég volt mára. 

A Templom újra itt lesz, amikor találkozunk

Hazatérés - kilépek a templomkertbe

Merre tovább?