Nagyító alatt: Nem rólad szól

“Mások reakciója nem rólad szól!”

Egy ideje már gyűjtögetem az ehhez hasonló spiri bullshiteket, és a Facebookon megjelenő tartalmak mindig újabb és újabb gyöngyszemeket sodornak elém. A New Age-korszak közhelyei sokszor nagyon jól hangzanak, különösen akkor, amikor az ember éppen maga alatt van, megbántották, konfliktusba került valakivel, és leginkább arra vágyik, hogy valaki megnyugtassa:

Ne foglalkozz vele. Ez nem rólad szól.

És bizonyos esetekben ez még igaz is lehet. Csakhogy szerintem a valódi önismeret általában ott kezdődik, ahol az ilyen egyszerű mondatok véget érnek.

Mások reakciója tényleg nem rólad szól?

Részben valóban nem. A másik ember reakcióját befolyásolja a saját személyisége, múltja, félelmei, érzékenysége, előítéletei, aktuális lelkiállapota és még ezer más dolog, amelyeknek adott esetben semmi közük hozzád. Valaki félreérthet. Rád vetíthet valamit. Irigy lehet. Lehet rossz napja. Lehet, hogy egy régi sebét érintetted meg anélkül, hogy bármi rosszat tettél volna. Sőt, az is előfordulhat, hogy egyszerűen igazságtalanul bánik veled.

Ebben az értelemben nagyon is felszabadító lehet felismerni: nem minden az enyém.

De ebből még nem következik, hogy nekem semmi dolgom nincs azzal, ami történt. Mert talán érdekesebb kérdés annál, hogy „Kiről szól ez?”, hogy: Mi történik bennem ebben a helyzetben?

De akkor minden rólam IS szól?

Régebben valószínűleg erre határozott igennel válaszoltam volna. De ma már óvatosabb vagyok.

A spirituális gondolkodás másik népszerű véglete ugyanis az, hogy mindent mi teremtünk magunk körül, ezért minden esemény valamiféle üzenet, tükör vagy tanítás számunkra. Első hallásra ez nagyon tudatos hozzáállásnak tűnhet. Visszaveszem a saját erőmet, nem hibáztatok másokat, hanem megvizsgálom, én hogyan járultam hozzá a helyzethez. Ennek valóban lehet értéke.

Csakhogy ha szó szerint vesszük, nagyon könnyen eljuthatunk egy másik veszélyes véglethez: ha valaki rosszul bánik velem, azt biztos én teremtettem; ha bántanak, biztos van bennem valami, ami ezt bevonzotta; ha becsapnak, biztos ezt tükrözi vissza a világ; ha fáj, akkor biztos még nem dolgoztam fel valamit. És innen már csak egy apró lépés, hogy az önismeretből önhibáztatás legyen.

Pedig attól, hogy valami történik velem, még nem feltétlenül én okoztam. Attól, hogy valaki átlépi a határaimat, még nem biztos, hogy én „teremtettem meg” a határátlépést. És attól, hogy valamire erős érzelmekkel reagálok, még nem következik automatikusan, hogy bennem van a hiba. 

Néha a düh azt jelzi, hogy valami fontos számomra. Néha a fájdalom egyszerűen azt jelzi, hogy fájdalmat okoztak. Néha pedig az egész valóban megérint bennünk valami sokkal mélyebbet.

És éppen ezért kell megvizsgálni.

A tükör négy törvénye

Én sokáig szerettem ehhez elővenni az úgynevezett tükörtörvényt. Az interneten többféle változata kering; az egyik így fogalmaz:

A tükör 4 törvénye

1. Minden, amit a másikban kritizálok – ami ellen harcolok – az Bennem is Bennem van.
2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál – és azt sértőnek találom – az nincs feldolgozva még Bennem.
3. Minden, amit a többiek kritizálnak Bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni – és ha ez engem nem sért – akkor az az ő feldolgozatlan problémájuk, tökéletlenségük, melyet Rám vetítenek, mert nem tudnak szembenézni vele Önmagukban.
4. Minden, amit én a másikban szeretek, az Bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyiségében, mivel az egylénységünk mutatkozik meg.

Szép, ugye?

És önismereti gyakorlatként szerintem ma is van benne valami nagyon értékes. Törvényként azonban már sokkal kevésbé. Nem igaz ugyanis, hogy minden tulajdonság, amit kritizálok valakiben, szükségszerűen bennem is megtalálható. Ha felháborít a kegyetlenség, abból nem következik, hogy titokban én is kegyetlen vagyok. Ha zavar, hogy valaki hazudik nekem, nem szükséges megkeresnem magamban „a hazugot”, hogy jogos legyen a reakcióm. És az sem igaz, hogy minden fájdalmas reakció mögött feldolgozatlan trauma van.

A tükör szerintem akkor válik igazán használhatóvá, amikor kijelentések helyett kérdéseket csinálunk belőle.

Miért érint ez engem ennyire?
Ismerős valahonnan ez az érzés?
Van bennem valami, amit nehéz elfogadnom?
Olyasmit vártam ettől az embertől, amit ő nem tud vagy nem akar megadni?
Átlépett egy valódi határt?
Esetleg olyasmit tulajdonít nekem, ami valóban inkább róla szól?
Vagy egyszerre több dolog igaz?

Így a tükör már nem ítéletet mond, hanem segít kérdezni. És szerintem óriási különbség van a kettő között.

Jung és a tükör

Carl Gustav Jungnak van egy sokat idézett mondata: „Mindaz, ami másokban irritál bennünket, elvezethet önmagunk jobb megértéséhez.” (Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)

És van benne egy apró szó, amit szerintem érdemes észrevenni: elvezethet. Nem azt mondja, hogy amit a másikban látsz, az te vagy. Nem azt mondja, hogy ha valami felbosszant, akkor az biztosan az árnyékod. Hanem azt, hogy a reakciód lehet egy kapu önmagad megértéséhez.

Ez nekem sokkal közelebb áll ahhoz, ahogyan ma a „tükörre” tekintek.

Nem minden reakció trauma

Van még egy mondat a régi spirituális gondolkodásomból, amit ma már biztosan nem írnék le ilyen magabiztosan: „Amit feldolgoztam, amin túl vagyok, az nem vált ki bennem erős érzelmeket.”

Ma már nem nem gondolom, hogy ez minden esetben igaz. Mert lehetek én teljesen tisztában a saját történetemmel, és még mindig megrendíthet valami. Lehet egészséges önbecsülésem, és attól még fájhat, ha megaláznak. Lehetnek jól működő határaim, és éppen azért lehetek dühös, mert valaki átlépte őket.

Az érzelmek nem feltétlenül a „feldolgozatlanság” bizonyítékai. Sokkal inkább információk. Néha valóban egy régi sebre mutatnak. Máskor arra, hogy megsértettek egy számomra fontos értéket. Megint máskor arra, hogy ideje határt húzni.

Az önismeret feladata nem az, hogy előre eldöntse, melyikről van szó. Hanem hogy a válaszokat keresse őszintén, kíváncsian. 

Mi az enyém – és mi nem?

Talán ez a legnehezebb önismereti kérdés. Például egy konfliktusban jelen lehet egyszerre a másik ember projekciója és az én érzékeny pontom is. Lehet, hogy ő igazságtalan velem – és közben az is lehet igaz, hogy azért érint meg ennyire engem, mert valami régi történetet mozdított meg bennem. Lehet, hogy valaki valóban átlépett egy határt – és közben azt is felfedezhetem, hogy nekem nehéz időben kimondanom a nemet. A kettő nem zárja ki egymást.

És talán éppen ezt veszítjük el az olyan mondatokkal, mint: „Ez nem rólad szól.” vagy éppen: „Minden rólad szól.”

Mindkettő kész válasz. Az önismeret viszont sokszor ott kezdődik, amikor nem tudom előre a választ. Ezért én ma valószínűleg nem azt kérdezném: „Kiről szól ez?” Hanem inkább ezt:

Mi az enyém ebből?
Mi a másiké?
És mit szeretnék kezdeni azzal, ami az enyém?

Mert lehet, hogy a végén arra jutok: igen, itt van valami, amire érdemes ránéznem. És az is lehet, hogy arra: ez tényleg nem az enyém.

Csakhogy akkor már nem egy Facebook-idézet mondta meg nekem, hogy mit gondoljak.

Hanem én néztem bele a tükörbe.

Áldás!