Nagyító alatt: Toxikus spiritualitás

Van egy furcsa ellentmondás, amit egyre gyakrabban veszek észre.

A spiritualitás elvileg közelebb kellene vigyen önmagunkhoz. Több őszinteséghez, több szabadsághoz, több együttérzéshez kellene vezetnie az életünkben. Mégis azt látom, hogy néha éppen az ellenkezője történik.

Vannak spirituális tanítások, amelyek nem felszabadítanak, hanem bűntudatot keltenek. Nem közelebb visznek önmagunkhoz, hanem eltávolítanak a saját érzéseinktől. Nem alázatra tanítanak, hanem felsőbbrendűséget építenek. Nem azért, mert a spiritualitás önmagában káros lenne. Hanem azért, mert ugyanúgy lehet rosszul használni, mint bármi mást.

Amíg benne élünk egy adott hitrendszerben vagy szemléletmódban, gyakran észre sem vesszük, hogyan hat ránk. Sokszor csak akkor kezdünk tisztábban látni, amikor képesek vagyunk egy lépést hátralépni, és más nézőpontból is ránézni arra, amiben addig természetesen mozogtunk.

Úgy gondolom, hogy sok szempontból még mindig erősen velünk él a modern new age spiritualitás öröksége. Ennek kétségtelenül voltak felszabadító hatásai is: sok ember számára nyitotta meg az utat a vallási intézményeken kívüli spiritualitás, az önismeret vagy más ezoterikus hagyományok felfedezése felé. Ugyanakkor olyan gondolkodásmódokat is népszerűvé tett, amelyek könnyen válhatnak bűntudat, önhibáztatás, felsőbbrendűség vagy manipuláció forrásává.

Azok a jelenségek azonban, amelyekről ebben a cikkben írni szeretnék, nem kizárólag a new age sajátosságai. Vallási közösségekben, spirituális iskolákban, guruk vagy tanítók körül, sőt akár önismereti közegekben is megjelenhetnek.

Mit nevezünk toxikus spiritualitásnak?

A „toxikus spiritualitás” nem egy pontosan körülhatárolt pszichológiai vagy vallástudományi fogalom. Inkább ernyőfogalomként használom azokra a helyzetekre, amikor egy spirituális tanítás, gyakorlat vagy közösségi működésmód nem támogatja, hanem korlátozza az ember önismeretét, szabadságát vagy érzelmi valóságának megélését – és esetenként mások kontrollálásának eszközévé is válhat.

Ennek sokféle formája lehet. Megjelenhet spirituális felsőbbrendűségként. Mérgező pozitivizmusként. Előfordulhat, hogy a spiritualitást arra használjuk, hogy ne kelljen találkoznunk a saját fájdalmunkkal – ezt szokták spiritual bypassingnak nevezni. Máskor a félelemkeltés, a megszégyenítés vagy a manipuláció bújik spirituális álcába.

Ezek különböző jelenségek, mégis gyakran összekapcsolódnak.

Amikor a spiritualitás rangsorrá válik

A magyar és a nemzetközi közösségi médiában is gyakran találkozhatunk olyan spirituális megnyilatkozásokkal, amelyekben mintha valamiféle láthatatlan verseny zajlana.

Kinek volt különlegesebb előző élete? Ki milyen mesterekkel, angyalokkal vagy segítőkkel áll kapcsolatban? Ki milyen beavatást kapott? Ki jutott magasabb tudatszintre? Ki látja már az „igazságot”, amelyet a többiek még nem képesek felismerni?

Önmagában természetesen nincs semmi baj azzal, ha valaki beszél a saját spirituális tapasztalatairól. A probléma ott kezdődik, amikor ezek a tapasztalatok hierarchiát kezdenek létrehozni emberek között.

Amikor a másként gondolkodó már nem egyszerűen másként gondolkodik, hanem „alacsonyabb tudatszinten van”, „nem ébredt fel”, „hamis fényt követ”, vagy egyszerűen még „nem tart ott”, hogy megérthesse az igazságot.

Ezzel létrejön egy nagyon kényelmes rendszer: ha egyetértesz velem, azért teszed, mert felismered az igazságot. Ha nem értesz egyet velem, az éppen annak a bizonyítéka, hogy még nem vagy képes felismerni. Egy ilyen állítás gyakorlatilag megcáfolhatatlanná válik. És éppen ezért érdemes óvatosnak lennünk vele.

Számomra egy egészséges spiritualitás nem kényszerít, inkább meghív. Nem követeli meg, hogy lemondjak a saját kérdéseimről, tapasztalataimról vagy kételyeimről azért, hogy valaki más bizonyosságát elfogadjam.

A kéretlen spirituális tanácsadás mögött is megjelenhet ugyanez a dinamika. Az a mondat, hogy „majd megérted, ha eljutsz oda, ahol én vagyok”, első hallásra akár együttérzőnek is tűnhet. Valójában azonban lezárja a párbeszédet: az egyik ember automatikusan a tanító, a másik pedig a még tudatlan tanítvány szerepébe kerül.

Amikor már rosszul lenni sem szabad

A mérgező pozitivizmus egy másik jelenség, amely különösen könnyen összekapcsolódik a spiritualitással.

Itt fontos különbséget tenni pozitív szemlélet és mérgező pozitivizmus között. Nincs semmi káros abban, ha képesek vagyunk reményt találni egy nehéz helyzetben, más perspektívából ránézni valamire, vagy észrevenni azt is, ami jó az életünkben.

A probléma akkor kezdődik, amikor a pozitivitás elvárássá válik.

Amikor nem lehetsz dühös, mert „lehúzod a rezgésed”. Nem gyászolhatsz túl sokáig, mert „el kellene engedned”. Nem mondhatod azt, hogy valami igazságtalan volt, mert „minden érted történik”. Nem beszélhetsz arról, hogy valaki bántott, mert „te teremtetted ezt a helyzetet magadnak”.

Ilyenkor a spirituális magyarázat már nem segít megérteni az érzéseinket, hanem eltávolít tőlük.

Akik régebb óta követnek, tudják, mennyire fontos számomra az árnyékmunka és az, hogy őszintén szembe merjünk nézni önmagunkkal – azokkal a részeinkkel is, amelyeket valamilyen okból megtagadtunk. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy néha félünk. Néha dühösek vagyunk. Néha irigyek, kétségbeesettek, összezavarodottak vagy szomorúak vagyunk.

Ezek az érzések önmagukban nem spirituális kudarcok. A spiritualitás segíthet abban, hogy másképpen viszonyuljunk hozzájuk. De ez nem ugyanaz, mint úgy tenni, mintha ezek az érzések nem is léteznének.

Nem elhagyni az emberit

A különböző spirituális és vallási hagyományok nagyon eltérően gondolkodnak arról, mi az emberi élet végső célja. Vannak utak, amelyek a ragaszkodások meghaladásáról, a szenvedéstől vagy akár a lét körforgásából való megszabadulásról beszélnek – és ez önmagában természetesen nem azonos azzal, amit itt toxikus spiritualitásnak nevezek.

A probléma akkor kezdődik, amikor a „meghaladás” gondolata hétköznapi érzelmeink megtagadásává válik. Amikor azt hisszük, hogy a spirituális fejlődés jele az, ha már nem vagyunk dühösek, nem félünk, nem gyászolunk, nem sérülünk, és lehetőleg semmi „negatívat” nem érzünk.

Pedig attól, hogy valamilyen spirituális úton járunk, még emberként élünk: testtel, érzelmekkel, vágyakkal, félelmekkel, veszteségekkel és kapcsolatokkal. Számomra ezért a spiritualitás nem az emberi lét megtagadását jelenti, hanem annak egyre teljesebb és tudatosabb megélését.

Amikor a tanítás félelmet kelt

És végül van még egy jelenség, amelyre különösen érdemes odafigyelni: a félelemkeltés. 

Ha ezt az utat választod, annak következményei lesznek.
Én csak figyelmeztetlek: ne mondd, hogy nem szóltam.
Ezzel megnyithatsz olyan kapukat, amiket utána nem biztos, hogy be tudsz zárni.
Ha letérsz erről az útról, elveszítheted azt a védelmet, amit eddig kaptál.

Persze nem minden figyelmeztetés manipuláció. Egy tanító, közösség vagy tapasztaltabb ember természetesen figyelmeztethet valós veszélyekre, és néha éppen a felelősség része kimondani, hogy valami kockázatos.

A kérdés inkább az, hogyan történik a figyelmeztetés, és mi van utána? Információt ad, amelynek birtokában szabadon dönthetek? Vagy félelmet kelt, amelynek segítségével engedelmességre próbál rávenni? Ez nagyon fontos különbség.

Talán ezért érdemes időnként nemcsak azt megkérdeznünk egy spirituális tanítástól, hogy igaz-e. Hanem azt is: Mit tesz velem?

Közelebb visz önmagamhoz, vagy egyre kevésbé merek hinni a saját tapasztalataimnak? Segít kérdezni, vagy azt tanítja, hogy bizonyos dolgokat nem szabad megkérdőjeleznem? Növeli a szabadságomat, vagy egyre inkább félek attól, mi történik, ha nem követem? Együttérzőbbé tesz másokkal, vagy egyre több embert látok „alacsonyabb tudatszintűnek”? 

A spiritualitás nyelve önmagában még nem tesz bölccsé egy tanítást. Talán az egyik legfontosabb mérce éppen az, hogy marad-e benne hely az ember számára. A kérdéseinknek. A kételyeinknek. A fájdalmunknak. A szabadságunknak.

És annak a lehetőségnek is, hogy néha azt mondjuk: ezt én másképp látom…

Áldás!