Nagyító alatt: A Szabad Akarat

A szabad akarat egyike azoknak a fogalmaknak, amelyek egészen addig egyszerűnek tűnnek, amíg el nem kezdünk mélyebben gondolkodni rajtuk. Sőt, szerintem ez a spiritualitás egyik legellentmondásosabb kérdése. Hiszen gyakran egyszerre beszélünk szabad akaratról és lélektervről, teremtésről és sorsról, tudatos választásról és isteni vezetésről – sokszor anélkül, hogy belegondolnánk, hogy ezek hogyan illeszkednek egymáshoz.

Ha hiszünk abban, hogy bizonyos találkozásoknak, eseményeknek vagy élethelyzeteknek mélyebb értelmük van, vagy ha éppen a karmáról, gondviselésről vagy isteni tervről beszélünk, akkor máris felmerül a kérdés: mennyire vagyunk valójában szabadok? És fordítva: ha valóban mi döntünk a saját életünkről, akkor mit jelent az, hogy valaminek „így kellett történnie”?

Most akkor teljesen szabad vagyok, és én teremtem az életemet; vagy létezik valamiféle nagyobb rend, amelyben a dolgoknak helyük és értelmük van…?

Hiába szeretnénk egy egyszerű választ… Ebben a témában egyszerűen nem lehet megkerülni a kényes kérdéseket.

„Mindent te teremtesz”

A modern spiritualitás egyik kedvelt válasza a problémára, hogy valójában sokkal nagyobb szabadságunk van, mint gondolnánk, azaz sokkal kevesebb szabály és törvényszerűség vonatkozik ránk, mint azt a társadalom és a világ el akarja hitetni velünk.

Te teremted a valóságodat.
Te vonzod be a tapasztalataidat.
Te választottad ezt az életet.
Sőt bizonyos tanítások szerint még a betegségeinket, veszteségeinket és traumáinkat is mi választjuk.

Bevallom, nekem ezzel kapcsolatban egyre inkább fenntartásaim vannak. Nem azért, mert ne hinnék abban, hogy sokkal “több dolgok vannak földön és égen”, mintsem azt el tudnánk képzelni… Hanem azért, mert ebből könnyű észrevétlenül eljutni oda, hogy mindenért az egyént tesszük felelőssé.

Ha valami nem sikerült, akkor nem teremtettél elég jól.
Ha rossz dolog történt veled, valahogyan bevonzottad.
Ha szenvedsz, biztosan van valamilyen „lecke”, amit meg kell tanulnod.

Ez pedig nemcsak leegyszerűsítő, hanem időnként kegyetlen világmagyarázattá is válhat. Mert a szabadság nem ugyanaz, mint a mindenhatóság.

„Minden okkal történik”

Ennek a nézetnek van egy másik véglete is. Az a gondolat, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy annak történnie kell. Sors. Karma. Lélekszerződés. Isteni terv. Az Univerzum akarata.

Ez sokszor megnyugtató lehet. Különösen akkor, amikor valami olyasmivel találkozunk, amit nem értünk, vagy amit nagyon nehéz elfogadnunk. De ez a gondolat is veszélyessé válhat, ha túl messzire visszük.

Mert ha minden úgy történik, ahogy történnie kell, akkor miért változtassak bármin?
Miért mondjak nemet?
Miért álljak ki magamért?
Miért próbáljak megváltoztatni valamit, ami igazságtalan?

Néha ugyanis a „biztosan így kellett történnie” nem spirituális bölcsesség, hanem annak elegáns módja, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, ami történt, hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnunk…

Sors vagy szabadság?

Na de akkor mi az igazság? Lehet, hogy rosszul tesszük fel a kérdést, és valójában nem is kell választanunk a két véglet között?

Talán nem kell minden szenvedést átalakítanunk valamilyen spirituális tanítássá.
Talán néha egyszerűen csak fáj valami, anélkül, hogy tudnánk hozzá valamiféle magasabb rendű magyarázatot.
Talán néha úgy történik velünk igazságtalanság, hogy arról nem mi tehetünk.
És talán a kudarc sem mindig eleve elrendelt, hanem néha bizony rajtunk is múlik.

Lehetséges, hogy a szabadságunk eleve nem korlátlan. Hogy vannak adottságaink és körülményeink, amelyeket nem mi választunk, miközben ezeken belül mégis van valamennyi mozgásterünk.

De hogy pontosan mekkora ez a mozgástér, az már jóval nehezebb kérdés.

„Ne az én akaratom legyen meg”

A keresztény hagyomány egyik legérdekesebb jelenete számomra Jézus imája a Getszemáni-kertben. Jézus tudja, mi vár rá, és gyötrődik. Nem akar szenvedni. Azt kéri, hogy ha lehetséges, múljon el tőle az, ami következik. Majd végül mégis eljut oda:

ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.

Ezt könnyű úgy olvasni, mintha az emberi akarat feladása lenne. Engem azonban egy másik olvasat sokkal jobban érdekel. Mi van, ha éppen azért fontos ez a mondat, mert van mit átadni? Ha nem lenne saját akarat, a mondat értelmét veszítené.

Jézus története ebben az olvasatban nem oldja fel a szabad akarat és az isteni akarat közötti feszültséget. Éppen ellenkezőleg: nagyon szépen megmutatja: Van saját akarat. Van választás. És közben ott van valami más is: a bizalom, a ráhagyatkozás, egy nálunk nagyobbnak érzett rend lehetősége.

És talán éppen itt érkezünk el a szabad akarat egyik legnehezebb kérdéséhez.

Mert a szabadság első hallásra gyönyörű dolog. Azt jelenti, hogy választhatunk, dönthetünk, alakíthatjuk az életünket. Csakhogy ugyanez a szabadság azt is jelenti, hogy nem mindig mondja meg valaki, mit kell tennünk.

És ez néha félelmetes.

Mi van, ha rosszul döntök?
Mi van, ha letérek az utamról?
Mi van, ha félreértem a jeleket?
Mi van, ha Isten – vagy a Gondviselés, a Forrás, az Univerzum, nevezzük bárhogyan – valóban hagy engem választani?

Végső gondolatok

Régebben volt egy meditációs élményem a szabad akaratról. Egyfajta kozmikus meseként éltem meg, amelyben a szabad akarat törvénye hatalmas ellenállást váltott ki a lelkekből. Úgy érezték: a Teremtő ezzel elengedi a kezüket. Mintha azt mondaná: mostantól neked kell döntened.

Régebben hajlamosabb voltam ezt a történetet valamiféle kozmikus emlékként értelmezni. Ma már kevésbé az érdekel, hogy „valóban így történt-e”. Sokkal érdekesebbnek találom azt, amit ez a belső kép megmutatott nekem.

Mert nagyon pontosan megfog valamit abból, ahogyan mi, emberek a saját szabadságunkhoz viszonyulunk.

Szeretnénk szabadok lenni – de közben szeretnénk tudni, hogy jó úton járunk.
Szeretnénk mi dönteni – de közben vágyunk arra, hogy valaki megmondja, melyik a helyes döntés.
Szeretnénk hinni abban, hogy alakíthatjuk az életünket – de közben abban is, hogy létezik valamiféle nagyobb rend, amely megtart bennünket.

Talán ezért olyan nehéz összeegyeztetnünk a szabad akaratot a sorssal, a gondviseléssel vagy az isteni vezetéssel. Mert nem pusztán filozófiai problémáról beszélünk. Egy nagyon mély emberi vágy feszül mögötte: szabadnak lenni úgy, hogy közben ne legyünk egyedül.

De vajon a kettő valóban kizárja egymást?

Lehetséges vezetés anélkül, hogy minden előre el lenne döntve?
Lehet gondviselés anélkül, hogy minden eseményt Isten akaratának kellene tulajdonítanunk?
Lehet szabadság anélkül, hogy mindenért, ami velünk történik, önmagunkat kellene felelőssé tennünk?

Nem tudom.

És talán éppen ez az a pont, ahol érdemes óvatosnak lennünk minden olyan spirituális tanítással, amely túl gyorsan ad kész választ ezekre a kérdésekre.

Mert lehet, hogy a szabad akarat egyik legnagyobb misztériuma nem az, hogy van-e, hanem az, hogy hol ér véget a mi akaratunk – és hol kezdődik mindaz, ami már nem rajtunk múlik.

Áldás!