Nem minden kert akar rendezett lenni

Mostanában nehéz úgy híreket olvasni, hogy az ember ne találkozzon valamilyen természeti szélsőséggel vagy katasztrófával: aszályok, hőhullámok, erdőtüzek, áradások, földcsuszamlások… Olyan események, amelyek néha nagyon távol történnek tőlünk, máskor pedig már a saját kertünkben érezzük a következményeiket.

Nézem ezeket a híreket, és közben egyre gyakrabban jut eszembe valami.

Hogy milyen különös a kapcsolatunk a természettel. Szeretjük…

Legalábbis szeretjük a virágzó rétet, az erdőt, a naplementét, a tengert, a madarakat, a fákat. Elutazunk több ezer kilométerre, hogy lássunk egy érintetlen tájat. Megállunk egy hatalmas, öreg fa előtt, és érezzük, hogy van benne valami, ami nálunk sokkal régebbi.

Közben pedig elképesztően nehezen viseljük, ha a természet nem úgy viselkedik, ahogyan mi szeretnénk.

Ha a fű túl magasra nő, levágjuk.
Ha egy fa ágai rossz irányba nőnek, megmetsszük.
Ha egy folyó kilép a medréből, megpróbáljuk szabályozni.
Ha túl sok a víz, elvezetjük. Ha túl kevés, odavisszük.
Ha túl meleg van, lehűtjük a teret magunk körül. Ha túl hideg, felfűtjük.

Ez önmagában természetesen nem valamiféle emberi bűn. Az ember mindig alakította a környezetét, és nagyon sokszor éppen ennek köszönhetjük, hogy biztonságban tudunk élni benne.

Mégis azt hiszem, valahol menet közben elfelejtettünk valamit.

A természet nem a mi kertünk.

És talán még a kertünk sem egészen a miénk. Mert bármennyire gondosan nyírjuk a füvet, egyszer csak kinő benne valami, amit nem mi ültettünk oda. Egy magot odafúj a szél. Egy fa gyökere utat talál a beton alatt. A borostyán felkúszik oda, ahová nem terveztük. Egy elhagyott épületet pedig néhány évtized alatt lassan visszavesz magának az erdő.

Van valami elementáris az életben.

Valami, ami újra és újra emlékeztet rá, hogy nem mi vagyunk a természet urai.

Földanya nem mindig szelíd

A spiritualitásban hajlamosak vagyunk a természetet is megszelídíteni. Földanyáról úgy beszélünk, mint aki táplál, megtart, gyógyít és körülölel bennünket. És valóban: mindezt megteszi.

De Földanya nem csak virágos rét. Ő a vihar is. A szárazság. A tűz. A föld mélyének mozgása. A folyó, amely egyszer csak nem marad a medrében.

A természet nem jó és nem rossz. Nem jutalmaz és nem büntet. És én különösen óvatos lennék azzal a gondolattal, hogy egy természeti katasztrófa valamiféle „üzenet”, amelyet az emberiségnek küldött. Amikor emberek elveszítik az otthonukat, a szeretteiket vagy akár az életüket, nagyon kegyetlenül tud hangzani minden olyan spirituális magyarázat, amely szerint ennek „így kellett történnie”.

Nem tudom, miért történnek bizonyos dolgok.

És talán nem is kell mindenre választ találnunk.

De attól még tanulhatunk abból, amit látunk. És engem most leginkább arra tanít a természet, milyen törékeny az elképzelésünk arról, hogy mindent kézben tudunk tartani. Építhetünk gátakat. Készíthetünk előrejelzéseket. Ültethetünk fákat. Visszatarthatjuk a vizet. Alkalmazkodhatunk a változó körülményekhez. És mindezt meg is kell tennünk.

De talán közben érdemes emlékeznünk arra, hogy van különbség gondoskodás és uralom között. Az egyik kapcsolatot feltételez. A másik engedelmességet vár.

És mi van, ha ugyanezt tesszük önmagunkkal?

Talán azért foglalkoztat most ennyire ez a kérdés, mert egy idő után már nemcsak a fákat és a folyókat látom benne. Hanem magunkat is.

Mert valahogy az életünket is kertté változtattuk. Megtervezzük, minek hol kellene lennie. Mikor kellene történnie. Milyen formát kellene öltenie. Mikorra kellene megtalálnunk a társunkat. Mikorra kellene sikeresnek lennünk. Mikorra kellene túljutnunk egy veszteségen. Mikorra kellene meggyógyulnunk. Milyen emberré kellene válnunk. Még azt is szeretnénk eldönteni, mit lenne helyes éreznünk.

És ha valami nem oda nő, ahová terveztük, elkezdjük metszeni. Ha túl vad, megpróbáljuk megszelídíteni. Ha nem fér bele abba a képbe, amelyet magunkról kialakítottunk, megpróbáljuk kigyomlálni.

Pedig mi van, ha nem minden gyom? Mi van, ha egyszerűen csak valami nő bennünk, amit nem mi ültettünk? Egy vágy, amely nem szerepelt a terveinkben. Egy új irány. Egy érzés, amelyet nem szeretnénk érezni. Egy kapcsolat, amely nem úgy alakult, ahogyan elképzeltük. Egy korszak, amelynek már vége van, miközben mi még mindig megpróbáljuk életben tartani. Vagy éppen valami, ami még nem akar megszületni, hiába húzogatjuk kifelé a földből.

Talán nem minden változás igényel azonnali beavatkozást. Talán vannak dolgok, amelyeknek nem megoldásra van szükségük. Hanem időre.

A kontroll ígérete

A kontroll nagyon csábító. Azt ígéri, hogy ha elég ügyesek vagyunk, elég tudatosak, elég felkészültek, akkor megvédhetjük magunkat a kiszámíthatatlanságtól.

És ezt az ígéretet a spiritualitás is nagyon könnyen átveszi. Ha jól teremtesz, megkapod, amit szeretnél. Ha megfelelő rezgésben vagy, a megfelelő dolgok történnek veled. Ha eléggé dolgozol magadon, nem ismétled többé ugyanazokat a mintákat. Ha megtalálod a küldetésedet, minden a helyére kerül.

Mindegyik gondolatban lehet valami értékes. De ha nem vigyázunk, ugyanoda jutunk velük: az életnek engedelmeskednie kellene nekünk. Pedig nem engedelmeskedik. Néha hiába teszünk meg mindent, amit tudunk. Néha rosszul döntünk. Néha pedig jól döntünk, és mégsem az történik, amit reméltünk. Néha elengedünk valamit, és még sokáig fáj. Néha mindent előkészítünk a növekedéshez, és a mag mégsem hajt ki. Máskor pedig egyszer csak virágba borul valami ott, ahol már rég lemondtunk róla.

Talán nem az a feladatunk, hogy megtanuljuk tökéletesen irányítani az életet. Hanem az, hogy megtanuljunk kapcsolatban maradni vele akkor is, amikor nem engedelmeskedik nekünk.

Egy kicsit vadabb kert

Mostanában, amikor látok egy tökéletesre nyírt füves területet, néha arra gondolok, milyen furcsa elképzelésünk van a rendezettségről. Minden egyforma magas. Semmi nem lóghat ki. Semmi nem nőhet arra, amerre kedve tartja.

Aztán elég néhány hét, hogy ne nyírja senki, és megjelennek a virágok. Megérkeznek a rovarok. Más növények bújnak elő. Kiderül, hogy az a homogén zöld felület valójában egy egész világot tartott folyamatosan kordában.

Néha azon gondolkodom, vajon magunkkal is ezt csináljuk-e. Mennyi energiát fordítunk arra, hogy rendben tartsuk magunkat? Hogy megfelelően működjünk. Hogy ne legyünk túl sokak. Ne legyünk túl érzékenyek. Ne akarjunk olyasmit, amit nem kellene. Ne változtassuk meg a terveinket. Ne nőjünk ki abból az életből, amelyet valaha magunknak választottunk.

Pedig lehet, hogy néha éppen arra lenne szükségünk, hogy egy darabon ne nyírjuk le a füvet. Hogy megnézzük, mi nő ott magától. Nem azért, hogy többé semmit ne irányítsunk. Nem azért, hogy passzívan sodródjunk.

Hanem azért, hogy különbséget tudjunk tenni aközött, amit valóban gondoznunk kell, és aközött, amit csak azért próbálunk kontrollálni, mert félünk attól, mi történne nélküle.

Talán érdemes időnként megkérdezni magunktól:
Mit próbálok most mindenáron kézben tartani?
Mi történne, ha egy kicsit kevésbé szorítanám?
Van valami az életemben, aminek nem újabb erőfeszítésre, hanem egyszerűen időre van szüksége?
Mit próbálok folyamatosan visszametszeni magamban azért, mert nem olyan formában növekszik, ahogyan elképzeltem?
Mit nevezek gyomnak csak azért, mert nem én ültettem?
És hol keverem össze a gondoskodást a kontrollal?

Talán azért is érint meg ennyire ez a gondolat, mert ha arra keresek példát, milyen lehet gondozni valamit anélkül, hogy uralni akarnánk, nekem mindig édesanyám kertje jut eszembe. Imádta azt a kertet. Szinte minden nap töltött benne időt. Ültetett, metszett, rendezgetett, figyelte, minek mire van szüksége. De ne egy tökéletesre nyírt angol kertet képzeljetek el. Az övében mindig volt valami szelíd szabadság. Gyönyörű volt és harmonikus, de közben élő. Ő nem uralta a kertjét. Gondozta.

Aztán édesanyám meghalt.

És szinte azonnal apró fehér virágok lepték el az egész kertet. Olyan virágok, amelyeket korábban soha nem láttam ott. Egyszer csak mindenütt ott voltak. Nem tudom, miért éppen akkor jelentek meg. Biztosan van rá botanikai magyarázat. Talán a magjaik már régóta ott lapultak a földben, és éppen abban az évben jött el számukra a megfelelő pillanat.

De amikor megláttam őket, nem ez jutott eszembe. Hanem az, hogy a kertje elbúcsúzott tőle. Talán furcsa ezt leírni egy olyan cikk végén, amelyben néhány bekezdéssel korábban éppen azt mondtam, milyen óvatos vagyok azzal, amikor a természet eseményeit üzenetekké változtatjuk.

De számomra nincs ebben ellentmondás. Nem tudom, hogy a kert valóban üzent-e. Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban én így éltem meg.

És talán nem is kell minden misztériumot eldöntenünk. Van, amit elég észrevenni. Van, amit elég gondozni. És van, amikor talán csak állnunk kell egy apró fehér virágokkal teli kert közepén, és hagyni, hogy valami megérintsen bennünket anélkül, hogy rögtön megpróbálnánk megmagyarázni.

Talán ilyen kapcsolatban lenni az élettel is. Nem uralni. Nem mindent érteni. Nem mindenáron eldönteni, mi mit jelent.

Hanem figyelni, gondozni, és néha hagyni, hogy meglepjen.

Mert nem minden kert akar rendezett lenni.

Van, amelyik egyszer csak virágba borul.

Áldás,