Papnői képességek – Tértartás

Mi a szertartás? A monoton hétköznapiság átváltoztatása valami mássá, valami ritmikussá, ami magába szívja az Egységet.” – Paolo Coelho: A portobelloi boszorkány

Spirituális körökben gyakran halljuk azt a kifejezést, hogy „megtartani a teret”. És habár biztos vagyok benne, hogy legtöbbünknek van valamiféle elképzelése, intuíciója arról, hogy ez mit jelent, arról már jóval kevesebbet beszélünk, hogy mi történik ilyenkor valójában.

Mitől lesz egy tér „megtartott”? Mitől válik biztonságossá? És mit csinál tulajdonképpen az, aki teret tart?

A Papnői képességek sorozatban több olyan működésről szeretnék beszélni, amelyet a papnői minőséghez kapcsolok. Nem azért, mert ezek valamiféle természetfeletti képességek lennének, vagy kizárólag papnők birtokolhatnák őket. Sokkal inkább olyan emberi képességekről van szó, amelyek tudatosíthatók, fejleszthetők, és a spirituális munkában különösen fontossá válhatnak.

Számomra a tértartás ezek egyike.

Mi az a szakrális tér?

Ahhoz, hogy a tértartásról beszéljünk, először érdemes tisztázni, mit értek szakrális tér alatt. A szakrális tér számomra nem feltétlenül egy templom, szentély vagy különleges energetikai hely. Sokkal inkább egy olyan tér, amelyet valamilyen szándékkal kiemelünk a hétköznapi működésből. Lehet egy szoba, ahol szertartást végzünk. Egy kör, amelyben együtt meditálunk. Egy oltár előtti néhány négyzetméter. De akár a konyhánk is, miközben ételt készítünk azoknak, akiket szeretünk.

A különbség nem feltétlenül magában a helyben van, hanem abban, ahogyan jelen vagyunk benne. Spirituális nyelven azt mondhatjuk, hogy megváltozik a tér minősége, behangoljuk valamire, meghívunk bele bizonyos energiákat vagy minőségeket. Más nyelven egyszerűen azt mondhatnánk: kilépünk az automatikus működésből, megváltozik a figyelmünk, lelassulunk, és  jelentést adunk annak, amit csinálunk.

Talán éppen ezért szeretem annyira Coelho fenti meghatározását a szertartásról. A rítus valami egészen hétköznapit képes átemelni egy másfajta tapasztalásba. Nem feltétlenül azért, mert maga a cselekedet különleges. Hanem azért, mert mi magunk másképp vagyunk jelen benne.

Szakrális és hétköznapi

Valójában a szakrális és a hétköznapi tér közötti határ sokkal kevésbé egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. A vallástörténet számtalan példát ismer olyan kultúrákra, amelyekben a rítusok jóval szorosabban átszőtték a mindennapi életet, mint a modern, szekularizált világban. Az étkezésnek, a születésnek, a halálnak, a házasságnak, a vetésnek és az aratásnak, az évszakok változásának vagy éppen az élet különböző átmeneteinek saját rítusai lehettek. A szakrális nem feltétlenül valami olyasmi volt, ami kizárólag egy templom falai között történhetett.

És talán ezt érdemes ma is újra felfedeznünk. Nem azért, mert vissza kellene térnünk valamiféle idealizált ősi világhoz, hanem mert a rítus segíthet emlékezni arra, hogy nem kell mindent automatikusan végigrohannunk. Bizonyos pillanatoknak adhatunk jelentőséget. Megállhatunk. Figyelhetünk. Jelen lehetünk.

De mit jelent teret tartani?

Számomra a tértartás nem egyszerűen azt jelenti, hogy létrehozunk egy kellemes, spirituális hangulatot. Nem a gyertyák tartják a teret. Nem a füstölő. Nem a kristályok. Nem a zene. Ezek segíthetnek létrehozni azt a közeget, amelyben könnyebben átlépünk egy másfajta figyelmi állapotba, de önmagukban még nem teremtenek megtartó teret.

A tértartás számomra elsősorban jelenlét. Annak a képessége, hogy létrehozunk és fenntartunk egy olyan keretet, amelyben valami megtörténhet anélkül, hogy azonnal irányítani, megjavítani vagy saját elképzeléseink szerint alakítani akarnánk. Ez lehet egy szertartás. Egy meditáció. Egy női kör. Egy mély beszélgetés.

Vagy akár az a pillanat, amikor valaki sírni kezd mellettünk, és mi nem próbáljuk gyorsan megvigasztalni, nem magyarázzuk el neki, miért történik vele mindez, hanem egyszerűen képesek vagyunk vele maradni abban, ami éppen van.

Talán ez a tértartás egyik legnehezebb része: hogy nem kell mindig csinálni valamit. Néha éppen az a feladatunk, hogy csak jelen legyünk.

A megtartó minőség

A saját spirituális világképemben a tértartást erősen összekapcsolom a női, befogadó minőséggel. A megtartás, befogadás, összekapcsolás és az a fajta jelenlét, amelyben valami növekedhet és megszülethet, számomra mélyen női szimbólumok.

Nem gondolom azonban, hogy emiatt minden nő automatikusan jó tértartó lenne, vagy hogy egy férfi ne lehetne az. Amikor női és férfi minőségekről beszélek, nem merev biológiai kategóriákra gondolok, hanem olyan szimbolikus működésekre, amelyek különböző arányban és formában mindannyiunkban jelen lehetnek.

A papnői minőségben számomra mégis különösen hangsúlyos ez a befogadó, megtartó működés. Olyan, mintha megágyaznánk valaminek, ami még nem létezik. Nem feltétlenól mi döntjük el, hogy mi fog megszületni benne. De létrehozzuk azokat a körülményeket, amelyek között megszülethet.

És szerintem ezt a képességet nagyon sokszor észre sem vesszük magunkban.

Öleljük magunkhoz az ajándékainkat

Sok olyan munka van, amely kívülről szinte láthatatlan. Egy család érzelmi terének megtartása. Egy közösség összekapcsolása. Egy otthon atmoszférájának megteremtése. Annak érzékelése, hogy mikor kell megszólalni és mikor jobb csendben maradni. Annak megteremtése, hogy valaki biztonságban érezze magát mellettünk.

Ezeket könnyű természetesnek venni. Pedig egyáltalán nem azok.

A tértartás képességét éppen ezért szerintem érdemes tudatosítani. Nem azért, hogy újabb spirituális címkét ragasszunk magunkra, hanem azért, mert amit felismerünk magunkban, azzal már tudatosan is dolgozhatunk. 

És azt is könnyebben észrevesszük, hogy a tértartás mikor fordul át esetleg valami másba… Ha már nem tartjuk a teret, hanem kontrolláljuk. Amikor nem befogadunk, hanem irányítunk. Amikor nem jelen vagyunk, hanem meg akarjuk mondani a másiknak, mit kellene átélnie.

Ez pedig elvezet a tértartás talán legfontosabb részéhez.

Csak azt tudjuk beletenni a térbe, ami bennünk is megvan

Ezt a témát már a földeléssel kapcsolatban is érintettük. Nem véletlenül, hiszen ezt egy fontos alapelvnek tartom: csak azt tudjuk beletenni a térbe, ami bennünk is megvan.

Nehéz biztonságos teret tartani, ha mi magunk folyamatosan veszélyben érezzük magunkat. Nehéz más ember erős érzelmeivel jelen lenni, ha a saját érzéseinktől is menekülünk. Nehéz megengedni valakinek, hogy más utat járjon, mint amit mi választanánk számára, ha nem ismerjük fel a saját kontroll iránti vágyunkat. És nagyon nehéz úgy kísérni valakit a sötétebb részein keresztül, hogy közben mi következetesen elfordulunk a sajátjainktól.

Ezért gondolom azt, hogy a tértartás nem elsősorban technikai tudás.

Meg lehet tanulni térnyitó és térzáró gyakorlatokat. Lehet oltárt építeni, gyertyát gyújtani, meditációt vezetni, energiákat vagy isteni minőségeket meghívni. De ezek mögött mindig ott van maga az ember, aki a teret tartja.

És amit nem dolgoztunk meg önmagunkban, az bizony velünk együtt beléphet a térbe.

A tértartás és az önismeret

Mostanában szinte minden spirituális vagy önismereti program leírásában találkozunk a „biztonságos, megtartó tér” kifejezéssel. De egy tér nem attól válik biztonságossá, hogy annak nevezzük.

Aki mások számára teret tart – különösen akkor, ha mély érzelmi vagy spirituális folyamatokat kísér –, annak szerintem komoly felelőssége van. Ismernie kell valamennyire a saját érzékeny pontjait, projekcióit és megdolgozatlan részeit. Tudnia kell felismerni, amikor már nem a másik folyamatára reagál, hanem a saját története aktiválódott.

És tudnia kell azt is, meddig tart a kompetenciája. A tértartás nem jogosít fel bennünket arra, hogy mindent megmagyarázzunk. Nem kell minden testi tünet mögött energetikai blokkot találnunk. Nem kell minden érzelmi reakciót spirituális folyamatként értelmeznünk. Nem kell minden traumát „meggyógyítanunk”.

És talán az egyik legfontosabb képesség annak felismerése, amikor az általunk tartott tér már nem elegendő, és valakinek másfajta – akár pszichológiai vagy orvosi – segítségre van szüksége.

Számomra valahol itt kezdődik a segítő felelőssége.

A tér nem rólunk szól

Van még valami, amit az évek során egyre fontosabbnak érzek. A tértartó feladata nem az, hogy ő legyen a tér középpontja. Sőt! Minél jobb valaki ebben, annál kevésbé van szüksége arra, hogy minden történés róla szóljon. Nem kell minden élményt értelmeznie. Nem kell minden kérdésre választ adnia. Nem kell megmondania, milyen energiát érzékel a másikban. Nem kell bebizonyítania, mennyire intuitív, spirituális vagy különleges.

A jó tértartás számomra inkább keretet ad. Figyel. Jelen van. Tartja a határokat. És közben elegendő szabadságot hagy ahhoz, hogy a másik ember saját tapasztalata bontakozhasson ki.

Talán éppen ezért kapcsolom ezt olyan erősen a papnői minőséghez. A papnő számomra nem feltétlenül az, aki mindig tudja, mi fog történni. Hanem az, aki képes jelen lenni akkor is, amikor még nem tudjuk, mi fog megszületni.

Jézus üzenete

Egy Jézussal kapcsolatos belső munkám során egyszer nagyon érdekes üzenetet kaptam erről. Ennek a legfontosabb mozzanata az volt, hogy nem szükséges mindannyiunknak minden minőséget ugyanolyan tökéletesen működtetnünk. Lehetnek olyan dolgok, amik az egyik embernek természetesebben jönnek, a másiknak kevésbé. Lehet, hogy valamiben én tudok megtartani valakit, ő pedig engem valami másban.

Nem az a cél, hogy mindenki mindent tudjon. Hanem hogy megtaláljuk azokat az embereket, akikkel a különböző képességeink és minőségeink kiegészíthetik egymást.

Ezt a gondolatot azóta is nagyon szeretem. Mert a tértartás sem feltétlenül arról szól, hogy egyetlen ember mindent megtart. Néha egymást tartjuk.

És talán végső soron a szakrális közösség is valami ilyesmi.

Egy tér, amelyet együtt teremtünk meg.

Áldás!