Unio Mystica – hazatérés az Egységbe

Az Unio Mystica kifejezés szó szerint misztikus egyesülést jelent. A nyugati keresztény misztika történetében az Istennel való egyesülés az isteni jelenlét közvetlen megtapasztalásának egyik fontos kifejezési módja volt. Nem minden misztikus ugyanúgy beszélt erről: egyesek az Istennel való egységet hangsúlyozták, mások inkább közelségről, jelenlétről, kontemplációról vagy eksztázisról írtak.

Az istenivel való közvetlen kapcsolat vagy egyesülés vágya természetesen nem kizárólag a keresztény misztikában jelenik meg. Különböző vallási és misztikus hagyományok egészen eltérő nyelven beszélnek az emberi és az isteni valóság közötti távolság áthidalásáról, az elkülönültség meghaladásáról vagy a végső valóság közvetlen megtapasztalásáról.

És a hozzá vezető utak is sokfélék voltak. Ima, kontempláció, böjt, aszkézis, meditáció, rituálé, eksztatikus és transzállapotok egyaránt szolgálhatták azt a törekvést, hogy az ember túllépjen hétköznapi tudatállapotán, és közvetlen kapcsolatba kerüljön a nála nagyobbal.

De engem az Unio Mystica fogalmában elsősorban egy másik kérdés kezdett érdekelni.

Mi van akkor, ha az Istennel való találkozás egyben találkozás önmagunk legmélyebb, isteni természetével is?

Mit jelent számomra az Unio Mystica?

Innentől már nem vallástörténeti értelemben használom a fogalmat. Amit leírok, a saját spirituális világképem és az általam használt fogalmi rendszer része. Számomra az Unio Mystica a lélek belső alkímiája: találkozás a saját isteni természetünkkel, és visszatérés egy mélyebb belső egységbe.

Ebben az értelemben az egyesülés nem feltétlenül azt jelenti, hogy valami rajtunk kívül álló istenivel válunk eggyé. Sokkal inkább annak felismerését, hogy az istenihez fűződő kapcsolatunk soha nem szűnt meg teljesen. Az út során eltávolodhatunk ennek megtapasztalásától, megfeledkezhetünk róla, elveszíthetjük vele a tudatos kapcsolatot – de az eredetünk ettől még ugyanaz marad.

És ha így tekintek az Unio Mysticára, rögtön felmerül egy másik kérdés is:

ha visszatérésről beszélünk, honnan indultunk el?

Ehhez először arról kell beszélnünk, hogyan gondolkodom magáról a lélekről és annak útjáról.

A lélek útja

A saját világképemben minden lélek eredője a Teremtő Forrás. Innen árad ki, innen indul a lélek útja, és végső soron ehhez az egységhez kapcsolódik vissza. 

A ezt az utat legegyszerűbben úgy tudom elképzelni, mint egy növény gyökerzetét. A gyökér  azon része, ami a legközelebb van a felszínhez, a szárhoz, számomra azt az állapotot jelképezi, ahol még közvetlen és folyamatos kapcsolatban vagyunk a Forrással. Itt van a legkevésbé jelen az elkülönülés tapasztalata. Nincs még olyan éles határ én és te, emberi és isteni, fény és árnyék között, mint amilyet a földi életünkben megtapasztalunk. Egyfajta eredeti egységállapot ez.

De az egységben valami nagyon nehezen történhet meg: önmagunk megtapasztalása az elkülönülésen keresztül.

A saját spirituális világképemben ezért a lélek útja nem egyszerű zuhanás vagy eltávolodás Istentől. Sokkal inkább kiáradás és tapasztalás. A lélek egyre távolabb kerül az eredeti egység közvetlen megtapasztalásától, egyre sűrűbb és elkülönültebb valóságokban tapasztalja önmagát. Újabb és újabb elágazások jelennek meg a gyökérzeten: történetek, kapcsolatok, veszteségek, döntések, sérülések és felismerések.

Korábban ezt egyszerűen „lefelé vezető útnak” neveztem. Ma talán pontosabban úgy fogalmaznék: ez az elkülönülés és a tapasztalatszerzés útja.

Ennek során sérüléseket is szerezhetünk. Vannak tapasztalatok, amelyek olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy bizonyos részeinktől elszakadunk, vagy elveszítjük velük a tudatos kapcsolatot. Számomra azonban ezek a töredékek sem válnak értéktelenné. Sokszor éppen azok a részeink hordoznak később fontos felismeréseket és ajándékokat, amelyeket valamikor a legnehezebb volt elfogadnunk.

Így lesz a lefelé vezető útból egyszer csak felfelé vezető út. Nem azért, mert az egyik rossz, a másik pedig jó. Hanem azért, mert egy ponton megváltozik az irány: az egyre nagyobb elkülönülés helyett elkezdődik az összerendeződés.

A visszafelé vezető út

Ahogy minden gyökérzet különbözik egymástól, úgy az út is, amit egy lélek bejár, mindig egyedi. Mindenki a saját ütemében, a saját módján halad. Éppen ezért számomra nincs egyetlen olyan spirituális út, amelyet mindenkinek ugyanúgy kellene végigjárnia.

Út közben érezhetjük elveszettnek magunkat. Lehetnek időszakok, amikor egyáltalán nem látjuk, hogyan illeszkedik egy tapasztalat az életünk egészébe. A saját világképemben azonban a lélek nálunk tágabb tudatosságú minőségei nagyobb perspektívából érzékelik ezt az utat.

A „felfelé vezető út” ezért számomra nem menekülés az anyagból, a testből vagy az emberi életből. Éppen ellenkezőleg. Integráció. Az elveszettnek hitt részeink visszafogadása. A tapasztalataink megértése. A bennünk lévő ellentétek közelítése egymáshoz. Egyre mélyebb kapcsolat kialakítása azzal a belső minőséggel, amelyet én lélekesszenciának nevezek.

És ezen a ponton válik igazán fontossá számomra az Unio Mystica.

Nem ugyanoda térünk vissza

A „visszatérés” szó egy kicsit félrevezető lehet. Azt sugallhatja, hogy az egész út végén egyszerűen visszakerülünk oda, ahonnan elindultunk. Ha így lenne, jogosan kérdezhetnénk: akkor mi értelme volt az egésznek?

Én inkább spirálként gondolok erre az útra. Visszatérünk ugyanahhoz az egységhez, de már nem ugyanúgy. Magunkkal visszük mindazt, amit az elkülönülésben megtapasztaltunk. A kapcsolatainkat. A veszteségeinket. A szeretetet. A fájdalmat. A döntéseinket. A tévedéseinket. Mindazokat a részeinket, amelyeket útközben megismertünk.

Az egység így már nem az a kezdeti állapot, amelyben még nem tapasztaltuk meg az elkülönülést. Hanem megtapasztalt egység.

Talán éppen ez az egyik legfontosabb különbség.

Számomra a spirituális út célja ezért nem az, hogy megszabaduljunk mindattól, ami emberivé tesz bennünket, és visszameneküljünk valamiféle tökéletes isteni állapotba. Sokkal inkább az, hogy mindazt, amit emberként megéltünk, lassan visszaintegráljuk egy tágabb egészbe.

Nem kevesebbek leszünk az út végére, hanem teljesebbek.

A Szent Nász mint külső tükör

Az Unio Mystica fogalmához a modern spirituális tanításokban időnként a Szent Nász, a Hieros Gamos gondolata is hozzákapcsolódik. Ezt azonban fontos különválasztani a fogalom történeti jelentésétől. Az Unio Mystica önmagában nem szexuális egyesülést jelent.

A saját spirituális értelmezésemben mégis van kapcsolat a kettő között.

A belső egyesülés bizonyos esetekben külső kapcsolatban is tükröződhet. Egy mély szerelmi vagy szakrális kapcsolódásban a másik ember olyan részeinket érintheti meg, amelyekhez egyedül nehezebben férünk hozzá. Megmutathatja a vágyainkat, a sebeinket, az árnyékainkat, de akár a saját isteni természetünket is. Ebben az értelemben a Szent Nász számomra nem két „fél lélek” találkozása, akik csak együtt válhatnak egésszé.

Éppen ellenkezőleg. A valódi egyesülés nem pótolja a belső munkát. A másik nem adhatja vissza helyettünk az elveszett részeinket, és nem tehet bennünket egésszé. De tükröt tarthat.

És egy mély, tudatos kapcsolódásban két ember belső útja egy időre találkozhat úgy, hogy az egyesülés maga is spirituális tapasztalattá válik.

Unio Mystica – hazatérés önmagunkba

Számomra tehát az Unio Mystica nem egyetlen misztikus pillanat. Persze lehetnek olyan tapasztalataink, amikor hirtelen megszűnik vagy elhalványul az elkülönülés érzése. Amikor meditációban, imában, szerelemben, természetben vagy egyszerűen egy megmagyarázhatatlan pillanatban valami nálunk nagyobbhoz kapcsolódunk, és egy rövid időre úgy érezzük:

emlékszünk arra, honnan jöttünk.

De a valódi belső egyesülés számomra ennél hosszabb folyamat. Újra és újra kapcsolatba kerülünk azokkal a részeinkkel, amelyeket elveszítettünk, elutasítottunk vagy egyszerűen még nem ismertünk. Egyre mélyebbre jutunk önmagunkban, és közben talán egyre közelebb kerülünk ahhoz a különös felismeréshez is, amelyről a misztikus hagyományok évszázadok óta próbálnak beszélni: hogy az isteni, amit olyan sokáig kerestünk, talán soha nem volt olyan távol tőlünk, mint gondoltuk.

Az Unio Mystica számomra ezért egyszerre találkozás az istenivel és találkozás önmagunkkal.

Nem eltűnés az Egységben, hanem hazatérés abba.

Áldás!