Barion Pixel

A Szent Düh

A Krisztusi Lélek szolgálatában a vállalt feladatom része az is, hogy segítsek visszatalálni a valódi Krisztusi értékekhez, tanításokhoz. Ezek sokszor teljesen szembe mennek a mostani spirituális trendekkel, amik  mélyén általában felfedezhető a 2-3000 éve fennálló, a tudatalattinkba beférkőző, és ott mélyen megbújó patriarchális rendszer dogmái; vagy a new age mozgalom elfojtásokkal és hasításokkal teli szlogenjei. 

Akárhogyan is, a legtöbbünknek van egy képe arról, hogy milyennek kellene lennie a spirituális, szellemi tanításokra nyitott embernek. (Ahogy van képünk a jó anyáról, az ideális feleségről, stb). Ha megkérdezném, hogy milyen a “jó spiri”, akkor nagy százalékban olyan válaszokat (is) kapnék, mint: békés, szelíd, mindig megértő és jóságos, aki mosollyal az arcán tűri a legnagyobb bántásokat és fájdalmakat is. Ez a kép nagyon hasonlít ahhoz, amit a kereszténység festett “Szűz” Máriáról, vagy éppen Jézusról. Ami pedig nem illik ebbe a képbe, azt egyszerűen bűnösnek, gonosznak bélyegezték, és üldözték. Ezzel az értékítélettel olyan régóta élünk már együtt, olyan mélyen van már belénk kódolva, hogy sokszor észre se vesszük, hogy mennyire a részünkké vált… 

Valószínűleg éppen ezért van az, hogy sokszor egészen egyszerűen le kell rombolni a régi mintákat, és valami “újat”, valami igazit kell helyettük felépíteni. A régit toldozni-foldozni nem minden esetben járható út. 

Az igazi Krisztusi tanítások egyik alaptétele, hogy a spiritualitás nem egyenlő a mindenáron felfelé törekvéssel, felemelkedéssel, a szellemi szférákba történő elmeneküléssel, a testi szint elutasításával (aminek a hátterében legtöbbször az áll, hogy képtelenek vagyunk elviselni az életet, a létezést, és nem tudunk szembenézni az árnyékainkkal, vagy tetteink következményeivel…). Nevezzük nevén: a spirituális bypassing-al, elkerüléssel. Vegyük észre, hogy ennek a hitrendszernek az alapja az a gondolat, hogy az ami van, az nem jó, ezért meg kell változtatni, el kell távolodni tőle. Mi ez, ha nem az eredendő bűn koncepciója?

A Krisztusi rendszerben éppen ellenkezőleg gondolkozunk. Itt a spiritualitás valami olyasmi, amit itt és most kell megélnünk, teljes lényünket megtestesítve, megélve, szeretve, és ez egyfajta jelenlétet feltételez. Ez az Istenemberré (Anthropos) válás útja, ahogy Jézus és Magdaléna tanította. Tehát a testünk nem szennyes, és lelkünk nem eredendően bűnös, hanem szentséges, tiszteletre méltó, és ezzel együtt minden egyes gondolat, érzés, cselekedet érvényes, valid, oka és célja van. Tehát minden jó úgy, ahogy éppen van, ahogy éppen lenni tud. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne helye a változásnak, a fejlődésnek… 

De csak akkor léphetünk be a “Mennyek Országába”, ha teljes mértékben elfogadjuk önmagunkat, minden rossznak bélyegzett dologgal, minden mélyen megbújó árnyékminőségünkkel együtt. És ebbe a dühünk is bele tartozik… Igen, még Jézus is volt dühös néha…

jézusdühe

 

A templom megtisztítása.

János 2:13-18

A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: „Emészt a házadért való buzgalom.” A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” Jézus azt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.”

Ezzel szemben a realitás az, hogy a düh az egyik legnagyobb spirituális tabunak számít… Még a magukat magas szintű spirinek valló emberek se mindig tudnak mit kezdeni vele… Én is többször megkaptam már, hogy a dühöm nem jó, hogy el kell zárni, el kell fojtani, meg kell szabadulni tőle, stb…

Szerintem pedig ez a téma nagyon mély és összetett, és nem lehet ennyivel elintézni… Úgyhogy arra gondoltam, hogy hozok nektek pár tévhitet és mítoszt a Szent Dühhel kapcsolatban.

  • A düh egyenlő a fájdalommal, frusztrációval, szenvedéssel, keserűséggel, sértődöttséggel…

Valóban könnyű összekeverni ezeket, de ha a mélyére tudunk menni az érzésnek, akkor megláthatjuk, hogy ezek az érzések valójában nagyon különböznek egymástól. A düh erőt ad, sokszor kitisztítja az utat előttünk, és valamilyen értéket próbál megóvni – ha képesek vagyunk jól megélni. A fent említett negatív érzések akkor jelentkeznek, ha valami miatt elnyomjuk, elfojtjuk azt az energiát, amiből a dühünk táplálkozik. 

  •  A düh erőszakos, durva, mérgező, ártalmas…
Habár a legtöbben így gondolják, ez nem feltétlenül igaz! Ebben a kérdésben van a legnagyobb nézőpontváltásra szükségünk. Amit érdemes ezzel kapcsolatban tudatosítanunk, hogy a düh az egy érzés, egy belső megélés, egy állapot. Természetes. Emberi. És ami fontos! A düh nem egy cselekvés, nem egyfajta viselkedés… Tehát választhatunk, hogy milyen módon éljük meg ezt a fajta energiát!
És habár ez elsőre furcsán hangozhat, de a szeretetből táplálkozik, és annak a jele, hogy valami fontos nekünk, valaminek a sorsát a szívünkön viseljük. Ilyen formán a düh egy szakrális energia, mint amilyen a szexualitás például.
 

Sokan traumatizálódtunk az abuzív, bántalmazó emberek “dühétől”, ami miatt félünk a saját dühünktől… De valójában nem a düh az, ami bántalmazóvá, erőszakossá tesz.

  •  A düh mindig egy védekező mechnizmus, mögötte mindig valamilyen sérülés, fájdalom van, amit megpróbálunk elfedni, vagy amivel nem akarunk szembenézni..
Ez sokszor persze igaz, de nem minden esetben… Sőt, mi nők általában könnyebben kapcsolódunk a fájdalmunkkal, mint a dühünkkel. Hiszen arra lettünk programozva, hogy a düh nem nőies, nem spirituális, nem biztonságos… És arra, hogy minden dolog oka, gyökere a fájdalom, és a szenvedés.

Ideje tudatosítanunk azt, hogy vannak olyan dolgok, események, amikor dühösnek lenni a legtermészetesebb, legegészségesebb reakció, pl. ha valaki durván megsérti a határainkat. Egyes esetekben a düh felszabadítása kifejezetten gyógyító lehet.  Ezzel szemben a a düh elnyomása, a kedvesség, jóság (látszatának) magunkra erőltetése szinte mindig elfojtásokhoz, sérülésekhez vezethet. 

  •  A Szent Dühvel való munka arról szól, hogy üvöltünk, párnákat püfölünk, stb…
Ezt a fajta munkát a szakirodalom katarzisnak hívja. De a katarzis képes újra-traumatizálni és túlterhelni az idegrendszert. Ezt fontos tudni! Nem működik mindig mindenkinél. Ha neked jól esik, és megkönnyebbülsz tőle, akkor hajrá! De érdemes átgondolni, hogy mi az alapja ennek a gyakorlatnak? Valódi megoldást ad-e a problémára? 
 
  •  A Szent Düh elfogadása egyenlő azzal, hogy meg kell engednem bárkinek, hogy kiakadjon, kiabáljon velem, vagy a neki tetsző módon kitöltse rajtam a mérgét… (vagy nekem kéne így tennem másokkal)…
Egyáltalán nem! A Szent Düh nem azt jelenti, hogy megszűnnek a határok! Sőt, a gyógyuláshoz vezető út gyakran nem az, hogy kifejezzük a dühünket! Hanem hogy elfogadjuk, és építő módon használjuk!

 

  • A Szent Düh intenzív, mindent elsöprő érzés…

‌Természetesen tud olyan is lenni… De a szent düh energiája inkább olyasmi, mint a shakti, az életerő, vagy a szexuális energia… Lehet vele finoman, szeretettel, gyógyító módon is dolgozni. 

 

Ízlelgesd ezt a mondatot magadban: A Dühöm az a Szeretet, ami megvédi az Igazságot.

A düh a mi szent NEM-ünk, ami segít kitisztítani mindent, ami nem mi vagyunk, amivel nem tudunk azonosulni, ami ártalmas, káros számunkra, ami segít átlátni az illúziókon. A düh segít megvédeni magunkat, segít határokat húzni. A Szent Dühre igenis szükség van. Ahogy a halál, az elmúlás, a pusztítás is mind szükséges a világunkban, hiába igyekszünk rossznak beállítani ezeket.

Emlékezzünk Lilithre, Kálira, Durgára, Ereskigalra, Hekatéra, Perszephonéra, Medúzára, Eriszre vagy Sekhmetre és a többi sötét, pusztító Istennőre… 

Ha te is szeretnél kapcsolódni a Szent Dühödhöz, akkor ajánlom az alábbi Spotify playlistát, amit Maya Luna állított össze!

Áldás az Úton!

– Eszter