A Krisztusi út és a kereszténység

Ez a téma már régóta kerülget, de időbe telt, ameddig összeszedtem a gondolataimat, és a bátorságomat, hogy leírjam, mit gondolok erről. Lehetséges, hogy lesznek benne felkavaró gondolatok:) Mindenki saját felelősségre olvassa tovább:)

Felvezetés és vallomás: 
Nem vagyok keresztény. Olyannyira nem, hogy meg se vagyok keresztelve. Nem részesültem keresztény neveltetésben, nem volt kötelező hittan órám (csak amikor kíváncsiságból, magamtól beültem rá:D), és nem jártam vasárnaponként templomba. 

Ellenben pontosan emlékszem arra, amikor 14 évesen elkezdtek érdekelni a vallások, majd “véletlenül” a kezembe akadt egy, az Istennőről és a wiccáról szóló könyv, aminek az első fejezete arról szólt, hogy a kereszténység miként telepedett rá az “ősi” hitre, és pusztított el mindent, ami valaha is érték volt a világunkban. Emlékszem arra a mélyből feltörő dühre, ami akkor elkezdett dolgozni bennem… Akkor úgy gondoltam, hogy ha van igazság a földön, akkor az összes keresztény úgy fog elégni a máglyán, ahogy ők égettek meg minket… 

Miért írom le ezt?
Mert tudom, hogy sokakban dolgozik ugyanez a düh, és akár a vágy a bosszúra, az igazságszolgáltatásra. Mert tudom, hogy a kereszténység elleni tudatalattiba száműzött, vagy már a tudatosban lévő, felvállalt ellenszenv vagy gyűlölet sokakat betegít meg, és zár el a valódi Krisztusi út megismerésétől, felvállalásától. Mert tudom, hogy a spirik közül is sokan hiszik azt, hogy már túl vannak ezen, miközben mélyen belül ugyanúgy harcolnak.

Akiben automatikusan ellenállást, gyomorgörcsöt vált ki Jézus nevének említése, aki csípőből lenézi a keresztényeket, nem tudja kézbe venni a Bibliát, vagy aki képtelen belépni egy – egyébként tiszta energetikájú – templomba, az valószínűleg beleragadt a saját játszmáiba, és még nem gyógyította meg magában ezt a sérülést. 

De tudom, hogy ezen túl lehet jutni. Tudom, hogy meg lehet gyógyítani ezt a részünket is, hiszen az azóta eltelt több, mint 20 évben én is meggyógyítottam magamban mindezt. 

Nagyban segített ebben számomra az, hogy mertem meglátni a saját inkarnációs múltamban is mindkét oldalt. Mert én is láttam, ahogy a papnő társaimat kihasználják, megerőszakolják, és megölik. Én is láttam, ahogy a templomainkat lerombolják. Én is emlékszem rá, hogy kiközösítenek, amiért másban hiszek. Hogy megégetnek, amiért élek az erőmmel… Igen, bennem is ott él mindennek az emléke.

De láttam azt is, ahogy a lelkem ezek után úgy dönt, hogy ki akar lépni ebből a szerepből, és ezért olyan életeket választ, ahol megtapasztalhatja a másik oldalt is. És láttam magamat jezsuita inkvizítorként, erőszakos hittérítőként, olyan emberként, aki a vakbuzgó hite miatt lop, csal, hazudik, és bűntudat nélkül öl, láttam, ahogy pénzért és hatalomért kiárusítom a megváltást, és ahogy a magam hasznára fordítom, ferdítem az isteni törvényeket.  

Nekem úgy tűnik, hogy mind a két oldal megtapasztalása szükséges, legalábbis addig, ameddig meg nem értjük, hogy ez a történet nem arról szól, hogy ki a jó és ki a rossz, vagy hogy ki a bűnös és ki az áldozat. Nem az a lényeg, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket, hogy mi aztán soha a légynek se ártottunk… Vagy ellenkezőleg, hogy racionalizáljuk, hogy miért hagyjuk magunkat folyamatosan bántani, kihasználni, miért nem tudjuk tartani a határainkat – mert természetesen erről is csak a múltunk tehet, és pusztán a feltétel nélküli szeretet és az önfeláldozás miatt engedtük mindezt.

Mert mi annyira jók és tudatosak és megvilágosodottak vagyunk… 

És sokszor elfelejtjük – vagy el akarjuk felejteni -, hogy a spiri cukormáz alatt mindenkinek ott van a saját árnyéka. A legnagyobb tanítóknak, gyógyítóknak is. Sőt! Én hiszem azt, hogy csak az képes igazán megismerni a Fényt, aki megtapasztalta már a Sötétséget is. Ráadásul nekem úgy tűnik, hogy ez a kettő kéz a kézben jár, és egyenlő mértékben részesülünk mindkét oldal ajándékából. 

Tudom, hogy ezt már valószínűleg unjátok, annyiszor leírtam:) De én a megoldást, és ebből a karmikus adok-kapok ördögi körből való kiemelkedési lehetőséget továbbra is abban látom, hogy abbahagyjuk a másikra való mutogatást, és szembenézünk önmagunkkal, felvállaljuk, amit a tükörben látunk, és aztán az őszinte, szívből jövő megbocsátással magunkhoz öleljük a múltat, és azokat a részeinket, amiket eddig megtagadtunk. Ezáltal leszünk képesek meggyógyítani magunkat, és elfogadni másokban is mindezeket a minőségeket. 

Nem azért írom le mindezt, hogy bárki orrára koppintsak, hogy bárkiben rossz érzést keltsek, aki “még itt tart”. Nem célom senkit rábeszélni arra, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, hiszen mindenki a maga útját ismeri és járja. 

Ez a bejegyzés azoknak szól, akikben már megfogalmazódott a vágy, és érzik magukban a hívást arra, hogy gyógyuljanak ebben. Mert hiszem, hogy sokan vagytok ilyenek. 

És sokan vagytok, akik a Krisztusi utat járjátok, járnátok, de ez a “keresztény seb” ettől is elválaszt titeket. Hiszen Jézus neve akaratlanul is összefonódott a kereszténységgel az elmúlt 2000 évben, annak ellenére, hogy az Ő tanításainak nem sok köze van a későbbi intézményesített valláshoz. De mindez már annyira belegyökerezett az életünkbe, annyira átszövi a múltunkat, és a kollektív mezőt, hogy nehéz tőle függetleníteni magunkat, még akkor is, ha egyébként már tudjuk azt, hogy létezik egy másfajta igazság is. 

Azt tapasztaltam, hogy sokan emiatt a sérülés miatt (is) nehezen engedik be Jézust az életükbe, még akkor is, ha ő a szellemi vezetőjük. Így sokan a segítségét, az útmutatását is elutasítják (ez is saját tapasztalat:)).

És látom a másik oldalt is. Látom, hogy a Krisztusi Lélek is mennyire vágyik arra, hogy feloldjuk magunkban ezt a fájdalmat, hiszen ők is így gyógyulhatnak. Igen, jól olvastad, azt írtam, hogy a Krisztusi Léleknek is gyógyulnia kell. Lehet, hogy ez most megrökönyödést, vagy akár éles ellenállást vált ki belőled, hiszen egyes spiri iskolák azt tanítják, hogy a felemelkedett mesterek tökéletes lények, akik már túl vannak mindenen is.
Hát én ezt másképp látom. Talán mert magam is a Krisztusi Lélekcsaládhoz tartozom, talán mert nem ítélkezek felettük, talán mert ezt akarom látni:) De az én érzékelésem szerint bizonyos értelemben ők is éppen olyanok, mint mi. Megvan a saját kis csomagjuk, a saját sérüléseik, a saját kihívásaik, csak már nincs feltétlenül szükségük arra, hogy mindezt a sűrű, nehéz 3D-s fizikai térbe hozzák le gyógyítani magukban. 

De gyakorta látom Jézus szomorú tekintetét, amiért sokan nem tudnak hozzá vagy a tanításaihoz tisztán kapcsolódni, amiatt, amit az elmúlt 2000 év keresztény fennhatósága alatt megtapasztaltak. Látom a fájdalmát, amikor az ő nevében követnek el valamit. Sőt, a legsötétebb pillanatokban látom, hogy legbelül azon tépelődik, hogy vajon megérte-e a szenvedés, az áldozat…

Mindezért úgy érzem, hogy a következő lépcsőfok a felemelkedés folyamatában – a Krisztusi küldetéssel érkezőknek mindenképpen -, hogy minél többen gyógyuljunk ebből a “keresztény sebből”. Hiszen ez is egy olyan dolog, ami elválaszt minket saját magunktól, a vállalt küldetésünktől, és elválaszt egymástól, és az Egység megélésétől is…

Szeretnék segíteni ebben azoknak, akik készen állnak, akikhez megérkezett a hívás.

Ezért a Krisztusi Lélek felkérésére készítek egy blokkoldó meditációt (ami egyébként más formában a programjaim része), és elérhetővé teszem azt a Mária Magdolna és Jézus titkos tanításai csoportban, valamikor a közeljövőben. 

Jó hosszúra sikeredett ez az írás, köszönöm, ha végig olvastátok.
(És akkor még a Krisztusi Lélek elleni lázadásról nem is beszéltem… :D)

Áldás az úton!

– Eszter