Lélekesszencia
Egy izgalmas témát hoztam nektek. Ugyan más kontextusban akartam erről beszélni, de akkor legyen most így:)
Szóval arról a dologról szeretnék írni nektek, amit én lélekesszenciának nevezek. Ez a lelkünk egy olyan része, ami a lényegünk, az esszenciánk, lelkünk halhatatlan és mindig változatlan része, amit magunkkal viszünk létezésünk minden egyes terébe, idejébe, minden dimenzióba, minden megtestesülésünkbe. A lélekesszencia olyasmi, ami minden egyes inkarnációban ugyanaz bennünk, még ha sokszor különféle módokon fejeződik is ki. Mondhatnám úgy is, hogy a lélekesszenciánk az maga a teremtő gondolat, amiből megszülettünk, amivel a Forrás életre hívott minket.
Úgyhogy mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból mindig ugyanazok vagyunk, nem változunk, és eredendően ilyenek vagy olyanok vagyunk. Igen, így van. A lélekesszenciánk az, amit szavak és tettek nélkül, pusztán a létezésünkkel, a jelenlétünkkel, az energiánkkal képviselünk és árasztunk ki magunkból. Akár tetszik ez másoknak, akár nem.
A legtöbb ember nem tudatos erre a részére, és nem képes felismerni a kincset, amit a lelkében hordoz, mivel elfedi az ego, elfedi a sok sérülés, fájdalom, kétség… Pedig a lélekesszenciánk a legnagyobb kincsünk, de ha nem ismerjük, nem tudjuk jól használni, akkor a legnagyobb csalódásunk oka is lehet, az, ami miatt a legtöbb kritika ér minket, vagy amit a leginkább utálunk magunkban…
De még véletlenül se gondoljátok, hogy ezt a jó-rossz dualitás mentén kellene értelmezni. A lélekesszencia a tűz, ami a lélek mélyén lobog. Ahogy minden másnál is, a kérdés az, hogy az adott helyzetben, az adott életben hogyan éled meg azt? Milyen szinten, milyen tudatosságon működteted? Mert a lélekesszencia, ahogy a tűz, lehet pusztító, égető, de adhat meleget és fényt is. De önmagában a tűz nem jó vagy rossz…
Hogy bemutassam mire gondolok, a bejegyzés végére másolom azt is, amit eredetileg írni akartam. Aki idáig eljutott az olvasásban, annak valószínűleg akad valami dolga ezzel:)
Szóval ma egy teljesen random posztban azt olvastam, hogy „Jézus mindig tudta, kivel beszél”. És ez a gondolat megragadta a figyelmemet, mert annyira igaz. Aki valaha is találkozott vele, bármelyik életében, bármilyen körülmények között, az tudja. Az emlékszik. Mert az ő tekintetét, az ő pillantását nem lehet elfelejteni…
Vannak az embernek olyan tulajdonságai, olyan képességei, belső erői, amik sose változnak. Minden életben ugyanazok, ez a lelkünk azon része, amit mindig magunkkal viszünk, függetlenül attól, hogy milyen életet választunk magunknak. Persze küzdhetünk ellene, de megváltoztatni nem tudjuk. Ez a lélekesszenciánk.
Jézus lelkének egyik esszenciális része az a fajta tisztánlátás, tiszta tudatosság, ami mindenen képes átlátni egy szemvillanás alatt. Igen, aki találkozott vele, az egészen biztosan emlékszik rá, hogy átható tekintetével elég volt végigpásztáznia a vele szemben állót, és azonnal képes volt a veséjébe látni. Olyan mélységig ismerte a másikat, amennyire még ő se ismerte saját magát. És Jézus tévedhetetlen volt, mivel nem a másik ember szavait, vagy tetteit nézte, hanem azonnal az álarcok és a féligazságok mögé látott és lát ma is, hiszen azt érzékeli, hogy mi az, ami a másik lelkében történik. Ez az egyik szupererje:)
És akkor most jön a blaszfémia… 😀
Igen, volt, amikor ezt a tudását arra használta, hogy segítsen a másiknak. És bizony voltak olyan életek is, amikor arra használta, hogy kihasználjon másokat. Mert senki se csak jó, vagy csak rossz. Az egység, az egyensúly éppen abból születik, hogy ismerjük, tapasztaljuk magunkat a legnagyobb magasságokban, és a legnagyobb mélységekben is.
Mert csak az képes a Fényben járni, aki ismeri a Sötétet…
De már tudjátok, hogy az Úton mindig áldás van… Hiszen az élet nem véletlenszerűen történik meg velünk… Az isteni tervek akkor is működnek, ha mi nem is értjük őket…
– Eszter